Andrea (17/13. rész)
Aztán, ha nem is túl hamar, és nem is túl könnyen, de beletörődött, hogy a derék házmesterné jóslatával ellentétben, úgy látszik, a legcsekélyebb mértékben sem sikerült Andrea szívére hatnia. Elmélyedt a könyveiben és a jegyzeteiben, s egyre riadtabban konstatálta, mennyi mindent kell viharsebesen bepótolnia.
Azon a napon azonban, amelynek délelőttjén végre járógipszet kapott, szokatlan dolog történt. Estefelé kopogtatást hallott a szobája ajtaján, és amikor kitárta az ajtót, ott állt előtte a bájos kis szöszke, teljes életnagyságban.
Meglehetősen félszegen indult meg a társalgás. Először is kölcsönösen megbeszélték egymás egészségi állapotát, ami – tekintettel Ákos járógipszére, és a súlyos virrasztásokkal terhelt vizsgaidőszakra – nem volt felületes téma, még ilyen fiatal emberek esetében sem. Közben Andrea elővett egy nagy zacskó cseresznyét, és letette Ákos éjjeliszekrényére.
– Saját termés – jelentette ki büszkén, majd egy kisebb staniclit is előhalászott a táskájából: – Ez meg egy kis szőlőcukor, jól jön az ilyen agyzsibbasztó időkben. Apropó, hogy állsz a vizsgáiddal?
– Hát, amúgy felemásan. Van, amiből már levizsgáztam, és van, amiből még nem. Van, ami jobban sikerült, mint vártam, és sajnos van olyan is, ami rosszabbul – hangzott a faramuci válasz.
– Hú, azt a mindenit! – csettintett a lány, és végre elmosolyodott. – Nem diplomatának készülsz te véletlenül?
– Hagyjuk a csodába a vizsgát – legyintett Ákos türelmetlenül –, inkább arról beszélj, hogy megkaptad–e a küldeményemet? És hogy mikor tudtad meg, hogy én vagyok a feladója?
– Azt rögtön kitaláltam – jegyezte meg Andrea, kissé epésen. – Én ugyanis kitűnőre vizsgáztam matematikai logikából… hogy valami tényadat is elhangozzon végre a vizsgákkal kapcsolatban – tette hozzá. – Viszont tegnap azt is megtudtam, hogy milyen körülmények között történt a kézbesítés. Agáta néni, a házmesterünk ugyanis elszólta magát előttem. Jobban mondva feltett egy olyan kérdést kettőnket illetően, ami után szükségét éreztem, hogy módszeresen kifaggassam: hogyan is zajlottak a dolgok azon a bizonyos éjszakán?
„Áldja meg az Isten a drága jó Agáta nénit!” – gondolta Ákos, majd hozzálátott, hogy ő is módszeresen kifaggassa a lányt az eseményekkel kapcsolatban, Andrea azonban – a derék házmesternével ellentétben – igencsak szófukarnak mutatkozott ez ügyben.
– Legalább azt mondd meg, elolvastad–e a novellámat? – könyörgött a fiú.
– Igen, elolvastam – hangzott a megnyugtatónak induló felelet, de ezek után Andrea elhárított minden más, a novellával összefüggő kérdést, kifejtve, hogy nem tartja magát eléggé felkészültnek ahhoz, hogy irodalmi műveket elbíráljon.
– Most te viselkedsz úgy, mint egy diplomata – korholta csalódottan Ákos, miközben legnagyobb ijedségére a lány láthatóan indulni készült.
– Nincs sok időm, csak pár percre ugrottam be – magyarázta –, meg aztán nem is lenne ildomos, ha sokáig maradnék.
Az Almási–fiú lázasan törte a fejét, mi módon bírhatná maradásra imádottját. Felderengett az emlékeiben, hogy első beszélgetéseik alkalmával, amikor az úgynevezett „interjú” során még csak olyan kérdéseknél tartottak, mint a „kedvenc filmed” meg „kedvenc ételed”, Andrea elárulta, hogy él–hal a halászléért.
– Nincs kedved hétvégén velem tartani? Néhány barátommal horgászni megyünk, és…
– Sokat kell még tanulnom – mentegetőzött a lány, de Ákost már nem volt könnyű megállítani.
– Ugyan már, néhány óra kikapcsolódás éppenséggel nagyon is hasznos lesz! És legalább megkóstolhatnád a messze földön híres Almási–féle halászlét.
– Eddig nem is említetted, hogy szeretsz horgászni – csóválta a fejét Andrea, és érezhetően kezdett elbizonytalanodni.
– Pedig nagy pecás vagyok – mosolygott Ákos. – Nincs párom az egész utcában, de tán még a kerületben sem!
– No de a gipszed…
– Mi van vele? – kacagott fel a fiú. – Nem a lábamat szándékozom belógatni csalinak.