Andrea (17/14. rész)
Andrea végül nem tudott ellenállni Ákos szívhez szóló könyörgésének. Megbeszélték, hogy két nap múlva, reggel hatkor találkoznak.
Amikor Ákos egyedül maradt, leroskadt az ágyára, és hatalmasat sóhajtott: „Jóságos ég! Hogy keveredtem már megint ilyen zűrbe?… És hogy fogok belőle kimászni?”
Az aggodalomra kétségtelenül okot szolgáltatott, hogy hősünknek a horgászatról, mint olyanról, semminemű gyakorlati ismeretei nem voltak. Az az évi egy–két alkalom, amikor elkísérte az édesapját a közeli halastó partjára, Ákos számára inkább a meghitt beszélgetés óráit jelentette, semmint a szenvedélyes pecázáséit.
És bizony az említett Almási–féle halászlé sem az ő áldásos konyhaművészeti tevékenysége nyomán vált legendássá a barátok, ismerősök körében, hisz ő legfeljebb a halak megtisztításával járult hozzá a sikerhez, s igazán nem állíthatjuk, hogy ez a művelet az, amelyiknek a legjelentősebb szerepe van az említett étek fejedelmi ízeinek kialakításában.
Ákos tehát újra bajban volt, hisz azt maga is jól tudta, hogy a hátralévő szűk másfél nap alatt semmilyen körülmények között nem válhat belőle az a pecabot–akrobata és bográcstündér, akinek Andrea előtt önmagát lefestette. Félredobta a jegyzeteit, és inkább a házban fellelhető szakácskönyveket kezdte bújni, majd amikor a testvérei után a szülei is visszavonultak a hálószobájukba, felöltözött, és ha későre járt is, elsántikált barátjához, Imréhez, hogy ebben a szövevényes szerelmi ügyben immár sokadszor a segítségét kérje.
Annus néni, Imre házinénije nem volt túl boldog, amikor megpillantotta az ajtóban a kései látogatót. Ha nem lett volna begipszelve Ákos lába, minden bizonnyal azt tanácsolja neki, hogy jöjjön vissza inkább holnap. Imre meg aztán végképp nem volt elragadtatva. Ki nem állhatta, ha felverik a legszebb álmából, legfőképpen ha ezt a műveletet az elalvása után mintegy tíz perccel foganatosítják. Így aztán Ákosnak minden oka megvolt, hogy mentegetőzéssel kezdje mondandóját:
– Ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak, de életbevágó dologról van szó. Hétvégére muszáj szervezned egy sikeres horgászatot.
– Hogy mit csináljak? Szervezzek egy sikeres horgászatot? – pislogott Imre, miközben felült az ágyában. – Hogy érted ezt? Talán szóljak a halaknak, hogy hol és hány órakor gyülekezzenek?
– Ez sem lenne rossz, ugyanis muszáj lesz halat fognunk – magyarázta Ákos. – Andreának azt ígértem, hogy holnapután megkóstolhatja a méltán híres Almási–féle halászlét.
Vázlatosan beszámolt a közte és Andrea között délután lejátszódott párbeszédről, mire a jóbarát némileg megnyugodva dőlt vissza az ágyba:
– Most megismertetlek egy fogalommal, amelyik, úgy tűnik, hiányzik a szótáradból: HALPIAC!
– Csak nem képzeled, hogy piacon fogok halat venni, mint valami háziasszony?! Ennél férfiatlanabb dolgot el sem tudnék képzelni.
– No persze… Bezzeg hazudozni, az egész más. Az roppant férfias – dünnyögte Imre, miközben újból felült, aztán mélyen a barátja szemébe nézett: – Két rossz hírem is van számodra. Az egyik az, hogy minden valószínűség szerint elment az eszed, de ami még ennél is súlyosabb: egyelőre nem lehet tudni, hogy milyen messzire – közölte lesújtó diagnózisát. – Ha szabad érdeklődnöm, legközelebb mit szándékozol bemesélni a szöszkének? Azt, hogy te tulajdonképpen egy sarkkutatóba oltott asztalitenisz–világbajnok vagy, aki szabadidejében örökmozgókat épít és életvizet kotyvaszt?… Mindenesetre ha a közeljövőben szükséged lenne valakire, hogy ejtőernyős ugrást vagy könnyűbúvár–tanfolyamot szervezzen a számodra, fordulj bizalommal valaki máshoz.
Dörmögése közben bosszúsan konstatálta, hogy a maradék álom is kiment a szeméből, s ismerve magát, tudta, hogy most már úgysem fog tudni elaludni hajnalig. Az efölött érzett haragját továbbra is szándékában állt barátjára zúdítani:
– Tulajdonképpen mit vársz tőlem, Ákos? Arra számítasz, hogy itt, ebben a tíz négyzetméteres kis zugban megtanítalak, hogyan kell bedobni a horgot? Amint látod, a lakosztályom berendezéséhez nem tartozik akvárium, úgyhogy sejtelmem sincs, az elméleti oktatáson kívül miben lehetnék momentán a segítségedre.