Andrea (17/15. rész)
Odakinn közben eleredt az eső. Imre kikászálódott az ágyból, és öltözködni kezdett. Úgy tűnt, sikerült kimérgelődnie magát, mert már csak egészen szelíden zsörtölődött:
– Különben is, te kapitális fogalomzavarban szenvedsz, öregem. A férfi az, akinek a szívéhez a gyomrán át vezet az út, nem pedig a nő. A nő szívéhez közvetlenül kell eljutni, méghozzá…
– Hagyjuk most az anatómiát – legyintett idegesen Ákos –, inkább koncentráljunk az előttünk álló feladatokra. Mi az első lecke a „halak” témakörből?
– Hogy mi is? – mosolyodott el Imre. – Nos, jól figyelj rám: most először is felhúzom a csukámat, leveszem az esernyőmet a fogasról, aztán pedig elkísérlek pontyosan hazáig.
Ákos csodálkozva tátotta el a száját, s eme cselekedete barátja osztatlan elismerésével találkozott:
– Gratulálok! Máris remekül utánzod leendő áldozataidat – lapogatta meg az Almási fiú hátát, mire az felocsúdott megdöbbenéséből, és a szimpla tátogáson túl arra is képesnek mutatkozott, hogy szavakba foglalja mondanivalóját:
– Ugye, ezt nem gondoltad komolyan?
– Dehogyisnem – bizonygatta Imre. – Egy kiadós séta a friss levegőn talán hozzásegít, hogy újból üdítő álomba tudjak merülni. A továbbiakat pedig majd holnap meglátjuk.
A másnap délelőttöt Ákos a konyhában töltötte az édesanyja társaságában, akitől az Almási–féle halászlé elkészítési módja felől tudakozódott. Azt persze nem árulta el, hogy milyen határidőre kíván az említett étel szakavatott tudorává válni, mert sejtette, hogy az édesanyja igen kiábrándító perspektívát vázolna fel előtte. Mindenesetre igyekezett a lehető legtöbb ismeretet magába szívni, s közben már alig várta a délutánt, hogy Imre a horgászat gyakorlati tudnivalóiba is beavassa.
Nos, a jóbarát nem késlekedett, munka után rögvest az Almási–ház felé vette az irányt, s megérkezése után nem sokkal már a kert végében oktatta Ákost a pecabot használatának rejtelmeire. Hősünk igen lelkes és szorgalmas tanoncnak bizonyult, csupán az szegte a kedvét, amikor is a damil belegabalyodott az egyik pöszmétebokorba, s jó tíz percbe telt, mire sikerült kiszabadítania.
– Na, cimbora, most már legalább arról is van némi fogalmad, mi a teendő abban az esetben, ha véletlenül a nád közé dobjuk be a horgot – vigasztalta Imre.
Aznap lefekvés előtt Ákos Szent Péterhez, mint a halászok védőszentjéhez imádkozott, majd a takaró alá bújva megpróbálta számba venni a nap során begyűjtött temérdek ismeretet. Ez még csak vázlatosan sem sikerült neki, mert a kimerültségtől szinte azonnal elaludt, s álmában mindenféle harapós csukákkal és még harapósabb halőrökkel viaskodott. Így aztán kimondottan megkönnyebbült, amikor a hajnali óracsörgés azt jelezte: ideje készülődnie.
Alig lépett ki a házuk kapuján, Imre autója fékezett le a járda mellett. Hátul ismerős fiatal házaspár ült, Ákos pedig elől kapott helyet, hogy a lehető legkényelmesebben elférjen a begipszelt lábával. Aztán Andreát is fölvették, s a közeli halastó felé vették az irányt.
A barátjukról, akit immár két ifjú hölgy fogott közre, eddig is tudták, hogy soha életében nem volt az a kimondott szófukar típus, ezúttal azonban, úgy látszik, mindent bele szándékozott adni, hogy megdöntse saját korábbi rekordjait. Szünet nélkül dőlt belőle a szó, s Ákos legnagyobb bánatára a lányok igen jól mulattak a viccein.
Szentül bizonygatta nekik például, hogy az ebihal a kutya és a hal keresztezésének terméke, továbbá hogy a halakat fenyegető legsúlyosabb betegség a pikkelysömör. Ákos képtelen volt megmagyarázni magának, miféleképpen lehet az ilyen falrengető ostobaságokon akár csak elmosolyodni is, mindenesetre egy idő után némi hálát is érzett a fiatalember iránt, mert a csontig hatoló féltékenység elterelte a figyelmét a közel ugyanilyen mértékű lámpalázáról.
A horgászat igen szerencsésen indult, alig egy óra alatt sikerült összefogniuk a halászléhez szükséges apróhal–mennyiséget. Aztán némileg alábbhagyott a kapás, de – mint kiderült – csak átmenetileg. Egyszer csak ugyanis Ákos botjának úszója elkezdett vadul billegni, majd hirtelen szinte eltűnt a víz alatt.