Andrea (17/16. rész)
Nem áll szándékomban azzal fárasztani kedves olvasóimat, hogy hosszadalmas leírást adok közre arról, Ákos miképpen bírta rá a horgára akadt áldozatot, hogy állandó lakhelyét a vízből tegye át a partra. Az újságos standokon szép számmal akadnak az ilyesféle sportteljesítményekről beszámoló szaklapok, nem is beszélve Fekete István halhatatlan regényeiről, amiket aztán végképp eszembe sem jutna plagizálni. Elég az hozzá, hogy rövid, de annál hősiesebb küzdelem után a zsákmány már a merítőhálóban vergődött.
– Milyen hal ez? – érdeklődött csillogó szemmel Andrea.
– Tükörponty! – vágta rá büszkén Ákos, végtelen hálát érezve az égiek iránt, akik a horgára vezérelték az egyetlen halat, amit teljes bizonyossággal képes volt felismerni.
– A kezdő szerencséje – morogta a fogai közt Imre, majd kissé hangosabban hozzátette. – Milyen kár, hogy vissza kell dobnunk.
– Visszadobni? Ugyan miért? – csodálkozott a szöszke lány, és Ákos legnagyobb sajnálatára szemmel láthatóan ismét tőle várt magyarázatot.
– Hát, tudod… azért kell visszadobni, mert… az a helyzet, hogy… – formálgatta gondosan a szavakat, hogy időt nyerhessen, ám ekkor végre kisegítette a barátja:
– Kapnánk is a halőrtől, ha meglátná a szákunkban! Ugyanis most éppen tilalom van érvényben a pontyokra.
Andrea minden érdeklődését elveszítette a kétségbeesetten vergődő hal iránt, s inkább visszavonult a fűzfa árnyékába, hogy újból elmerülhessen a magával hozott jegyzeteiben. Alig, hogy eltűnt a fűzfa földre hajló ágai mögött, Ákos idegesen fordult a barátjához:
– Hamarabb is kisegíthettél volna! Egy örökkévalóságnak tűnt, mire kinyögted a megfejtést!
Imre azonban nem hagyta magát kihozni a sodrából, és – már csak a halakra való tekintettel is – csöndes nyugalommal válaszolt:
– Amint azt tegnap több ízben is említettem: halat általában két okból szokás visszadobni. Vagy azért, mert méreten aluli, vagy pedig azért, mert éppen horgászati tilalom hatálya alá esik. Nos, mivel az áldozatod szemmel láthatóan legalább három kilót nyomott, meg sem fordult a fejemben, hogy magadtól nem leszel képes kiválasztani a maradék indokot.
A horgászszerencse ezek után végképp elpártolt Ákostól. De hála Istennek nem ment túl messzire, ugyanis nemsokára Imre, majd közös barátjuk fogott egy–egy jól kifejlett harcsát, amelyek méretéről a tévedés legcsekélyebb kockázata nélkül leírhatom: egyik nagyobb volt, mint a másik.
Hősünk elszontyolodva fogott hozzá ahhoz a művelethez, amelyben a legnagyobb jártassággal bírt: a halpucoláshoz. Azzal vigasztalta magát, hogy a főzés során talán még teremhet számára babér.
A szakácsmesterség terén egyébiránt Ákosnak csak annyi dolga volt, hogy (az előzőleg megbeszéltek alapján) alaposan megfigyelje a barátja szájából elhangzottakat, és kimondja a kérdésben megbújó választ. Ha például Imre azt kérdezte, hogy „Kell még bele só?” vagy „Tegyek még hozzá paprikát?” Ákos azt felelte: „Kell” és „Tegyél”. Ha viszont Imre így fogalmazott: „Ne rakjak a tűzre?” vagy „Nem lesz kevés ennyi apróhal?”, Ákos megnyugtatta, miszerint: „Ne rakjál” és „Nem lesz kevés, ne aggódj.”
A nyelvészet tudományának oldaláról közelítette meg tehát a szakácsművészetet, és egyszerűen a kérdőjelek elhagyásának köszönhetően zsebelte be mindazt a dicséretet, amely igazság szerint Imrét illette volna. Ákos gondolataiban persze meg sem fordultak a halászlé szerzői jogdíjával kapcsolatos kérdések. Ezekben a percekben leginkább Andrea elismerő szavai foglalkoztatták:
– Gratulálok, ez az Almási–féle halászlé tényleg nagyon finom. El kell ismernem, nem hittem volna, hogy ilyen csodás gasztronómiai élményben lesz részem – jelentette ki, miután néhányszor belemerítette a kanalát a tűzpiros halpaprikásba.
– Remélem, máskor is velünk tartasz majd – mosolygott büszkén hősünk, a szöszke lány válasza nyomán azonban úgy megkeseredett a falat a szájában, mintha nem is halászlevet, hanem ecetes csalamádét kanalazott volna a tányérjából.
– Sajnos, ilyesmire most egy jó ideig nem lesz módom. Tudod, elnyertem egy németországi egyetem ösztöndíját. A vizsgák után nem sokkal Münchenbe költözöm.