Fontos munkát végzek éppen. Írok az én kedves olvasóimnak. Író ember számára ennél fontosabb munka nem létezhet. És akkor…
Csörög a telefonom. Budapesti szám. Rosszat sejtek, de fölveszem. Kulturáltan, ahogy szoktam. De nem tehetek róla, hogy utána az eseményeknek már nem lehet gátat szabni.
– Tessék, Bogdán Szabolcs.
– Halló!
– Tessék, Bogdán Szabolcs!
– Halló! Grumpedli Adalbert vagyok.
– Parancsoljon.
– Bogdán Szabolcsot keresem.
– Még mindig az vagyok, az elmúlt másfél másodpercben nem módosult a nevem.
– Én a Csudi Shop budapesti központjából hívom, és az a jó hírem, hogy kisorsoltuk önt nyolcvankét személy közül országosan, és az a fantasztikusan jó hírem van, hogy továbbjutott a második fordulóba, ami egy következő remek hírrel párosulva, miszerint megérkeztek a legújabb Durvajó takarók, minden kétséget kizáróan a legjobb áron tudjuk biztosítani, továbbá el kell mondanom, hogy ez a négy évszakos takaró olyan kiváló, na de mit is kell róla tudni? Mivel önt kisorsoltuk, így kedvezményesebb áron, mint eddig bármikor, nagyon jól szellőzik, négy évszakos, csak önnek, takaró, kedvezmény, második forduló, egészséges, kedvezményes, takaró, négy évszak, sorsolás, önt, ez csak önnek takaró, évszakos…
Itt félretettem a telefont, mert úgy éreztem, hogy Grumpedli úr szerelmes a saját hangjába, továbbá leginkább önmagával szeret beszélgetni, hát akkor minek zavarnám meg ezt a csudásan meghitt együttlétet, nem igaz? Onnan jutottam ilyen következtetésre, hogy Grumpedli úr például elfelejtette megkérdezni, hogy zavarhat-e, ráérek-e, vagyok-e olyan hangulatban, alkalmas-e, tehát például nem pont olyan pillanatban zaklat-e, amikor mondjuk a hőn szeretett, de sajnálatosan elhalálozott tengerimalacom végső búcsúztatásán tartózkodom a Kedvencek Temetőjének hamvasztó helyiségében, illetőleg a ravatalnál.
És írtam tovább vidáman az írnivalómat.
Három és fél perc múlva intenzív hallóhallózást véltem felfedezni a félrerakott telefonom felől, ezért fülemhez illesztettem a készüléket, és határozott hangon belemondtam:
– Sajnos nekem nem való ez a takaró.
– De miért gondolja ezt?
– Mert nincsen testem.
– Ööö… hogyan?
– Nincsen testem, nem tudok vele mit betakarni.
– Nem értem…
– Mit nem lehet ezen érteni? Nincs testem, csak fejem. Az se szép. Ráadásul, ha betakarom, akkor megfulladok. És akkor már fejem is hiába lesz. Gondolom, ezt a Csudi Shop sem akarhatja.
– Na de uram!
– Hallom, nem hisz nekem. Ezért most küldök egy fotót magamról. De ehhez le kell tennem a telefont.
Katt.
Nem tudom, Grumpedli úr izgatottan várakozik-e még, azt fontolgatva, hogy vonalas számra vajon tényleg tudok-e fotográfiát küldeni, és ha igen, akkor milyen a fejem. Cserébe nem is érdekel.