Elemér bácsi (8/4. rész)
Kisvártatva megjelent a helyszínen két dülöngélő alak, félig telt borospalackokat lóbálva a kezükben. Ákos a látvány hatására nem bírta visszafojtani az indulatait:
– Mit keresnek itt maguk, és mit csináltak a barátunkkal?! – rivallt rá a két részeg hajléktalanra, akik láthatóan a legkevésbé sem zavartatták magukat.
– No nézd csak, Oszi, vendégeket kaptunk – szólt oda társának az idősebbik. – Sajnos, rosszkor jöttetek, haver, teljesen üres a fridzsiderünk, a piából meg eszünk ágában sincs megkínálni titeket – tárta szét a karját vigyorogva.
Ákos láthatóan újabb kirohanásra készült, de Timi megfogta a vállát és előrelépett, jelezve, hogy inkább ő szeretné folytatni a tárgyalást:
– Jó napot, uraim! Egy barátunkat keressük, aki tegnap még itt tanyázott – mondta halk, nyugodt hangon. – Tudnának nekünk segíteni abban, hogy megtaláljuk?
– Ki a fenéről beszéltek? Ezen a címen nem lakik senki, csak én meg a cimborám – kedélyeskedett tovább a loncsos hajú fickó, de Tímea türelme határtalannak bizonyult:
– Az ismerősünket Elemérnek hívják. Igen fontos lenne találkoznunk vele. Bizonyára önök is ismerik az illetőt, legyenek olyan kedvesek felvilágosítást adni róla.
– Bizonyos okok miatt el kellett innen húznia – jelentette ki cinikusan a fiatalabbik „lakásfoglaló”, majd leplezetlen sóvárgással a tekintetében így folytatta: – A lelkünkre kötötte, hogy ingyen ne adjuk ki senkinek az új lakcímét, nehogy ott is illetéktelenek zaklatásának legyen kitéve.
A fiatalok úgy döntöttek, hogy befejezik a meddő párbeszédet, és megpróbálják maguk megtalálni Elemér bácsit. Csatárláncot alkotva átfésülték a környéket, s nemsokára rá is bukkantak a koldusra, ami nem is volt olyan nehéz, mert a kisöreg is őket keresve bolyongott az erdőben.
Ezután már minden a terv szerint haladt. Egy röpke óra elteltével kisebbfajta csodának lehettek tanúi a fiatalok Timiék lakásában. A kiadós mosdás, a tiszta ruha és nem utolsósorban Timi remek érzéke a fodrász szakma iránt akkora átalakulást eredményezett Elemér bácsi megjelenésében, hogy a szó szoros értelmében rá sem lehetett ismerni.
– Legalább tíz évet fiatalodott! – veregette meg Ákos a most már csöppet sem koldus külsejű hajléktalan vállát. Imre, Ákos barátja is megjegyezte, hogy ezek után nem is merné többé kisöregnek szólítani Elemér bácsit.
De nem pazarolhatták tovább az időt, hiszen hosszú nap állt még előttük. Elindultak a munkaközvetítő iroda felé, ahol legnagyobb örömükre Elemér bácsi máris kapott egy címet: egy, a közelben folyó építkezés csoportvezetőjénél kellett jelentkeznie.
Az első remények azonban hiúnak bizonyultak. A hajléktalan egy meglehetősen rövid megbeszélés után letörten lépett ki az építkezés kapuján, és csüggeteg arccal indult el a szemközti padon várakozó fiatalok felé.
– Már a kézfogásnál eldőlt minden – mesélte szomorúan. – Azt hiszem, túl nyeszlettnek talált a főnök. Meg is mondta, hogy ehhez a feladathoz nagydarab, erős emberekre van szüksége.
– Csak nem fog mindjárt az elején kétségbeesni?! Isten sem egy nap alatt teremtette a világot – biztatta Ákos. – Erről jut eszembe: nem gondolja, hogy érdemes lenne az égiek segítségét is igénybe venni az ügyben?
– Szoktam én imádkozni, Ákos úr kérem – bizonygatta a koldus, majd fennhangon hadarni kezdte a Miatyánkot.
– Ez így nem sokat ér – szakította félbe Tímea. – A Miatyánk nem valami kiszámolós mondóka, nem az a célja, hogy gépiesen elmormolva minél hamarabb a végére érjen az ember.
– Bizony, érdemes minden egyes mondatán elgondolkodni – vette vissza a szót Ákos, majd arra biztatta Elemér bácsit, hogy imádkozás közben őszintén bocsásson meg mindazoknak, akik vétkeztek ellene, ma például a két sorstársának, akik kitúrták az erdei kuckójából.
A kis emberke kiváló tanítványnak bizonyult. Néhány próbálkozás után már sokkal lassabban és jóval nagyobb átéléssel mondta el a Miatyánkot. Ezt leginkább abból lehetett észrevenni, hogy igencsak nagyot nyelt, amikor a mindennapi kenyérért fohászkodott.
– De vajon az esti ima után hol fogja Elemér bácsi lehajtani a fejét? – kérdezte csöndesen Imre.
Erre bizony eddig nem is gondoltak a fiatalok. Be kellett látniuk, hogy a derék hajléktalanhoz hasonlóan titkon ők is valamiféle csodát vártak az első naptól.