Ákos furcsa szorongást érzett, miközben a Ladik utca 10. számú ház felé tartott. „Jaj, csak most össze ne fussak Rózsával!” – fohászkodott magában. Aztán eszébe jutott, hogy nincs mitől tartania. Még ha találkoznának is, honnan tudhatná a lány, hogy nem őt jött meglátogatni, hanem az idős ötvös mester után nyomoz?
Amikor pár perccel később fölfedezte Brezovics Árpád nevét a kaputelefon kapcsolótábláján, egycsapásra elmúlt minden szorongása. Inkább olyasfajta izgatott várakozás töltötte el, amilyet tízéves kisfiúk szoktak érezni a karácsonyfa alatt, az ajándék dobozát bontogatva, amelyről jól tudják, hogy nem rejthet mást, mint egy gyönyörű villanyvasutat. Bizakodva szaladt fel az emeletre, és becsengetett a mester lakásába. Kisvártatva egy hajlott hátú, ráncos arcú emberke nyitott ajtót. Ákos illendően bemutatkozott, és éppen belefogott volna látogatásának megindoklásába, Brezovics bácsi azonban nem hagyott időt erre:
– Almásinak hívják? – kérdezte felderülve. – Ismertem egy Almásit. Újságíró volt. Ő csinált velem riportot, éppen tizenöt évvel ezelőtt.
– Én annak a bizonyos Almási Károly nevű újságírónak az elsőszülött fia volnék – vallotta be mosolyogva Ákos, mire a kisöreg szélesre tárta előtte az ajtót:
– Hát akkor kerüljön beljebb, kedves fiatalember!
Hősünk nemsokára beléphetett az ötvös és órás mester birodalmába, ehhez azonban először is posztópapucsot kellett húznia. A tisztaság ugyanis nagyon fontos egy olyan műhelyben – magyarázta Brezovics bácsi –, ahol órarugók és más efféle apró alkatrészek szóródhatnak a földre. És valóban, a műhelyként szolgáló kis szoba hófehér padlócsempéje úgy ragyogott a tisztaságtól, hogy egyes kórházak takarítónői is bízvást ellátogathattak volna az idős mesterhez egy kis tapasztalatcserére.
– Annak idején, inaskoromban minden este össze kellett söpörnöm a szemetet egy hófehér papírra, aztán egy jó fél órát bogarásztam a porcicák közt mindenféle hajszálrugók és elgurult apró fogaskerekek után kutatva – mesélte a házigazda, aztán a falra mutatott, ahol sok családi fénykép között helyet kapott az a cikk is, amelyet annak idején Almási Károly írt a mesterről. Az újságpapír kissé megsárgult az idők folyamán, a keret és az üveg azonban makulátlanul ragyogott.
– „A véső Paganinije” – mutatott rá Brezovics bácsi a riport címére. – Elmondhatom, kedves fiatalember, hogy hosszú pályafutásom alatt szebb dicséretet sohasem kaptam – vallotta be a mester elhomályosuló tekintettel.
Hosszasan beszélgettek még az aprócska műhely ódon hangulatot árasztó karosszékeiben ülve, mire Ákos rátérhetett jövetelének okára. Előhúzta a gyűrűt a zsebéből, és odanyújtotta a mesternek:
– Meg tetszik ismerni ezt az ékszert?
– Hát már hogyne ismerném meg – jelentette ki határozottan Brezovics bácsi. – Egy pár nappal ezelőtt szaladt föl vele hozzám egy Rózsika nevű kislány. Tudja, ők itt laknak a házban, két emelettel lentebb. Nagyon rendes népek.
Nos, Ákosnak ennyi éppen elég volt. Nem ment bele a részletekbe, inkább meghagyta az idős mestert abban a hitében, hogy az a bizonyos Rózsika épp olyan rendes ember, akár a szülei. Elővette a lány elszakadt karláncát, és megkérte Brezovics bácsit, hogy illessze össze, aztán elbúcsúzott.
Még ki sem ért a házból, máris felhívta Barnát, és találkozót kért tőle. Barátja nem repesett az örömtől, amikor meghallotta az Almási fiú hangját:
– Nézd, azt hiszem, a jelen helyzetben nem túl jó ötlet, hogy…
– Épp a jelen helyzetet szeretném megmagyarázni a számodra. Nagyon kérlek, ne utasíts vissza! Muszáj, hogy valaki meghallgasson a családodból! Biztos vagyok benne, hogy miután megismerkedsz a történet részleteivel, belátod, hogy nem én voltam az, aki meg akarta bántani a húgodat… Apropó, hogy van Évi?
– Gondolhatod – hangzott a nem túl lelkes válasz. – Csak fekszik egész nap, és pityereg.