Ákos elgondolkodva forgatta az ujjai között a karláncot, aztán becsúsztatta a zsebébe, és folytatta az útját hazafelé. Otthon kérdések zuhataga fogadta. Még le sem vetette a kabátját, máris mindenki tudni akarta, hogy mit sikerült kiderítenie délutáni körútja folyamán.
Amikor letelepedett a konyhaasztal mellé, első szavaival hamar lehűtötte a kedélyeket. Édesanyja és Dóri izgalma láthatóan alábbhagyott, vagy inkább a vacsora tálalása felé fordult, édesapja azonban biztatólag veregette meg a vállát:
– Ne reménykedj a gyors sikerben, mert csalatkozni fogsz. Ha viszont kitartó leszel, akkor bizton számíthatsz arra, hogy a megoldás nyomára jutsz.
Aztán leült a fia mellé az asztalhoz, és eltöprengve megjegyezte:
– Hajdanán, jó tizenöt évvel ezelőtt készítettem egy riportot egy nagyhírű ötvösmesterrel. Ő talán tudna segíteni. Bárcsak emlékeznék rá, hogy hívták, de hát az én névmemóriám… – Azzal keserűen legyintett egyet. Aztán nyomban meg is bánta, hogy hangosan gondolkozott. Egy öreg szaki, aki segíthetne, de azt sem lehet tudni, hogy hol van, él-e még egyáltalán? Mivégre fájdítja ilyesmivel a fia szívét?
Ákos azonban olyan fásult és elcsigázott volt, hogy már nem tudta mélyebb melankóliába taszítani ilyesféle haszontalan információk pufogtatása. Szótlanul elfogyasztotta a vacsoráját, aztán elvonult a szobájába, és lefeküdt aludni.
Különös álmot látott aznap éjjel. Egy ősz szakállú, jóságos tekintetű óriás (aki mellesleg kicsorbult élű korcsolyacipőt viselt) pipázgatott egy vulkán tetején, és egyre csak biztatta hősünket, hogy ne adja fel a küzdelmet, mert már közel a segítség.
Másnap újult erővel vágott neki a nyomozásnak. Megint csak sok kudarc érte, de ezúttal korántsem hangolták le úgy az eredménytelen kérdezősködések, mint egy nappal korábban. Biztosan érezte, hogy előbb-utóbb nyomra fog bukkanni.
Késő délután, amikor épp a régi városnegyed egyik öreg utcácskáját rótta, egy kopott cégérre lett figyelmes. Egy órásmester hirdette magát rajta. Hősünk mosolyogva gondolt Szabó Lőrincre, aki annak idején, gyerekfejjel épp egy ilyen feliratot betűzgetett, és vélte ÓRIÁS-nak az ÓRÁS-t.
Megbűvölten szemlélte a szegényes és kissé poros kirakatot, s valami furcsa, ellenállhatatlan késztetés kerítette a hatalmába. Úgy érezte, neki dolga van itt. Tisztában volt vele: nem ékszerészt és nem ötvösmestert, de még csak nem is vésnököt hirdet a felirat, és mégis, szinte mágikus erővel vonzotta a kezét a bejárati ajtó kilincse.
Olyan óvatosan nyitott be a békebeli kis üzletbe, mintha csak attól tartana, hogy felébreszti az odabenn alvó óriást. A munkaasztal mögött azonban nem egy hortyogó kolosszus, hanem egy bojtos sapkát viselő, ősz szakállú bácsika üldögélt. Az ajtó csilingelésére fölemelte a fejét, és kíváncsian tekintett a belépő kuncsaftra. Az érdeklődése akkor sem hagyott alább, amikor hősünk elmesélte, hogy mi járatban van. Nagyítót illesztett a szemére, és akkurátusan megvizsgálta a kezébe nyomott gyűrűt.
– Ez Brezovics szaki munkája – jelentette ki az órás.
– Biztos benne? – csapott le izgatottan hősünk, mire a mester jóízű nevetést hallatott:
– Ezer közül is felismerném öreg barátom kalligrafikus betűit – közölte magabiztosan, aztán részletes és kimerítő tájékoztatást nyújtott arról, hogy mik azok az egyedi jegyek, amik alapján minden kétséget kizáróan beazonosította a városszerte híres Brezovics Árpád ötvösmester keze nyomát a szóban forgó gyűrűn.
– Aztán merre lakik ez a Brezovics Árpád?
– A Ladik utca 10. szám alatt. De hogy hanyadik emeleten, arra már nem emlékszem – vakargatta a szakállát a bácsika.
Ákos úgy érezte, megfordul vele a világ. A Ladik utca 10. számú társasház az az épület volt, amelyikben Rózsa is lakott.
– Biztos ebben? – kérdezte hitetlenkedve. – Ismerem azt a házat, de azon nincs egy árva tábla vagy felirat sem, amelyik az ötvöst hirdetné!
Az idős mester megint csak felkacagott:
– Brezovics szaki olyan, mint a jó bor. Már régóta nincs szüksége cégérre, megtalálják a kuncsaftjai anélkül is.