– Nem hiszem, hogy igazad van – csóválta a fejét Ákos. – Honnan tudhatná Endre bácsi, hogy nekem volt egy Tímea nevű szerelmem?
Almási Károly elnéző mosollyal nézett elsőszülöttjére:
– Édes fiam! Manapság, amikor az összes létező médium naponta dörgöli az arcunkba, hogy információs társadalomban élünk, nem hiszem, hogy gondot okozhatott neki megtudni egy ilyen, csöppet sem titkos adatot.
– Beszélned kellene Barnával is – szólt közbe anya. – Itt a kitűnő alkalom, hogy bizonyságot tegyen a barátságáról, és viszonozzon valamit mindabból, amit érte tettél.
– Úgy bizony! – vette vissza a szót a családfő. – Például elmesélhetné, hogy Évi a születésnapja óta levette-e a gyűrűt, tehát volt-e módja az édesapjának arra, hogy titokban elvigye az ékszert egy ötvöshöz.
– Ne kívánjátok tőlem, hogy szembefordítsam a családjával – fakadt ki Ákos. – Épp elég bajom volt eddig is abból, hogy Hajdú Endre egy felforgató nihilistának tartott.
– Szó sincs róla, hogy ilyesmit kívánnánk tőled, kisfiam – magyarázta anya. – Pusztán arra utaltunk, hogy most, mivel egyelőre nemkívánatos személy vagy Hajdúéknál, Barna sokat tudna neked segíteni abban, hogy mihamarabb összerakhasd a képet a történtekről.
– De persze nem biztos, hogy ő lesz az ügy kulcsfigurája – folytatta apa, akiből egyre inkább előbújt a hajdani oknyomozó riporter. – Úgyhogy készülj fel, fiam: tengersok teendőd lesz, ha meg akarod oldani ezt a rejtélyt. Először is végig kell járnod a város összes ékszerészét, ötvösmesterét, és mindegyiknek az orra alá kell dugnod a gyűrűt. Az egyik majd csak emlékezni fog rá! Aztán pedig… – És csak sorolta a jótanácsokat lelkesen, hogy kizökkentse a fiát az elkeseredettségből, és kiűzze belőle a tehetetlenség fojtogató érzését.
– Szent egek! Úgy érzem magam, mintha én lennék Dr. Watson – nyögte Ákos, szerencsére most már inkább tettetett, mint valódi aggodalommal. – Van még valami teendőm, Mr. Holmes?
Most, hogy a fia arcán megjelent az első halvány mosoly, Almási Károly is megnyugodni látszott.
Másnap Ákos egy szaknévsorral felszerelkezve a nyakába vette a várost, hogy édesapja útmutatásának megfelelően végigjárja az ötvösműhelyeket és ékszerboltokat. A siker egyelőre váratott magára. Egy-két helyen rendőrnyomozónak, rosszabb esetben adóellenőrnek nézték, de a többi üzletben sem járt eredménnyel a kérdezősködés. Hősünk délutánra bele is fásult a fejcsóváló ékszerészek és ötvösmesterek látványába. Lehorgasztott fejjel bandukolt hazafelé a főutcán, amikor ismerős szoprán harsant föl a háta mögött:
– Na mi az, mitől vagy ilyen búvalbélelt? Csak nem a szakítás viselt meg ennyire?
Rózsa volt az, aki ilyen kedélyesen, minden részvétet nélkülözve érdeklődött.
– Szervusz – köszöntötte illendően Ákos. – Ezek szerint a barátnőd már mindent elmesélt – jegyezte meg szomorúan. – Mindenesetre örülök, hogy összefutottunk, mert szeretnék tőled egy-két dolgot megkérdezni.
– Sajnos nem érek rá, mozijegyem van – nyilatkozta a lány a káröröm minden jegyét felvonultatva az arcán, aztán még sokatmondóan hozzátette: – A Gyűrűk urát fogom megnézni.
Azzal tova is ügetett volna, az Almási fiú azonban elkapta a kezét:
– Várj már egy kicsit! Két percet talán ki tudsz szorítani számomra a drága idődből!
Rózsa egyáltalán nem úgy festett, mint aki ellenállhatatlan késztetést érez, hogy megossza a társaságát hősünkkel. Kitépte a csuklóját a szorításból, és nevetve elszaladt a buszmegálló felé.
Ákos nyomban észrevette, hogy a lány kesztyűje alól a hóba pottyant valami csillogó holmi. Ez, mint kiderült, nem volt más, mint egy elszakadt arany karkötő.
– Várj, Rózsa! – kiáltott utána, de a lánynak esze ágában sem volt már odafigyelni rá.