– Nos, akkor tényleg itt a legfőbb ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba – jelentette ki Ákos.
– Barátom! Én lennék a legboldogabb, ha ki tudnád magad magyarázni…
– Én nem kimagyarázni akarom magam, hanem elmagyarázni, mi is történt. Óriási különbség.
Úgy tűnt, a vonal túlsó végén enyhül az ellenállás. Barna hangja azonban még ezzel együtt is némi zavartságot tükrözött:
– No de hol találkozzunk? Nálunk most nem igazán alkalmas a helyzet a beszélgetésre. Tudod, Frédi és Rózsa éppen beteglátogatóban vannak a húgomnál.
Az Almási fiú kis híján felkiáltott örömében:
– Igazán? Hát akkor alkalmasabb pillanatot keresve sem találhatnánk a bizonyítási eljárásra! Idefigyelj, Barnus! Negyed óra múlva ott vagyok nálatok. Csak arra kérlek, engedj be, amikor felcsöngetek, a többit pedig bízd rám!… Ja, és nehogy elengedd azt a két jómadarat! Ha indulni készülnének, tartsd fel őket mindenáron! Szükség lesz rájuk a szembesítésnél!
Barna szívdobogva tette le a telefont. „Bizonyítási eljárás” meg „szembesítés”! Nahát, micsoda izgalmakat tartogat ez a hétköznapinak indult délután! – gondolta, miközben várakozásteljes feszültség lopózott a tagjaiba. És ez a későbbiekben csak fokozódott, a következő pillanatban tudniillik azt vette észre, hogy Rózsa és Frédi már magukra öltötték a kabátjukat. Azt ugyan még csak nem is sejtette, miért nevezte őket Ákos jómadaraknak, mindenesetre úgy tekintett a távozásuk elé, mint az a titkosügynök, aki egy metróállomás forgatagában épp elveszíteni készül szem elől a megfigyelendő célszemélyeket.
– Máris indultok? Hová siettek ennyire? – kérdezte csalódottan. – Épp most akartam föltenni a teavizet.
– Nekem jólesne egy csésze forró tea, nagyon átfagytam odakinn – jelentette ki Rózsa, azzal vissza is indult Évi szobájába, Alfréddal a nyomában. Ezt látván Barna megnyugodott, de csak átmenetileg, mert újabb probléma ütött szöget a fejében. Nyilvánvalóan nem tartózkodhat egyszerre a konyhában és az előszobában is. Márpedig, ha megígérte, muszáj lesz teát főznie a vendégeknek. De mi lesz akkor, ha Ákos pont abban a pillanatban csenget föl, amikor ő éppen a tea tálalásával pepecsel?
Aztán elszégyellte magát, amikor rájött, hogy az ajtónyitásnak rajta kívül egyébként sincs számításba vehető várományosa. Az ugyebár teljességgel kizárt, hogy Évi, talpig gipszben, kiszökdelne az előszobába a kapucsengő hangjára, és az sem igazán jellemző, hogy beteglátogatóban lévő vendégek igényt tartanának egy idegen lakás kaputelefonjának kezelésére.
Nem könnyű ez a titkosügynöki szakma – jelentette ki magában fejcsóválva, miközben egyre nagyobb tisztelettel gondolt a világtörténelem híres kémjeire és konspirátoraira. Mázsás kő esett le a szívéről, amikor – egy örökkévalóságnak tűnő várakozás után – végre megszólalt a kapucsengő.
– Ki volt az? – kiáltott ki a szobából Évi, azt remélve, újabb kedves látogatója érkezett, hogy színesítse a lábadozás unalmas óráit.
– A postás – vágta rá hirtelen ötlettől vezérelve a bátyja, és rémesen büszke volt magára eme legújabb, elképesztően furfangos húzása miatt.
– Talán a csapatod küldött táviratot – tippelt Alfréd, a következő percben azonban megnyúlt arccal vette tudomásul, hogy nem a postás, hanem az Almási fiú lép be a szobába.
– Szervusztok – köszönt Ákos, de egyelőre senki sem viszonozta ezt a gesztust. Évi a döbbenettől meg sem bírt szólalni, csupán annyi tellett tőle, hogy villámló tekintettel méregesse a jövevényt. Rózsa és Frédi azonban magukra vállalták a vendég szívélyes köszöntésének feladatát:
– Nahát, neked aztán van bőr a képeden! – kezdte a fiú.
– Még van merszed beállítani a történtek után? – folytatta a lány.
Ákos azonban sziklaszilárdan állt az ellenszenv eme le-lecsapó villámai közepette:
– Néhány perc múlva talán fordítva lesz indokolt feltenni ezt a kérdést – jelentette ki magabiztosan.