– Volnál szíves felvilágosítani minket látogatásod okáról? – kérdezte Évi metszően rideg hangon.
– Nemsokára minden kiderül – jelentette ki Ákos derűs nyugalmat árasztva, majd jókora hatásszünetet tartott, melynek során szinte harapni lehetett volna a csöndet. Barna, aki a szobaajtóban álldogált, nem a csöndet, hanem a szája szélét harapdálta. Ugyan hatott rá valamelyest barátja higgadtsága, és az is megnyugtató volt számára, hogy immár nincs egyedül, ha a két „jómadár” netán valami sötét ármánykodásra készülne gipszben fekvő húga ellen, mindazonáltal leplezetlen érdeklődéssel várta az izgalmasnak ígérkező fejleményeket.
Ákosunk eközben, a nagy rohanás után, végre újra úgy érezte, hogy kap levegőt, s immár nem kell attól tartania, hogy szó szerint lihegésbe fullad az előadni valója.
– Elsősorban számodra van közlendőm – fordult Rózsa felé. – Az arany karkötőd, amelyet…
– Nálad van? – csattant fel a lány. – Mindjárt gondoltam, hogy csakis akkor hagyhattam el, amikor úgy megszorítottad a csuklómat – mondta vádlón, majd visszavette a korábbi, meglehetősen pökhendi stílust: – Hová tetted? Talán beadtad a zálogházba? Kitelne tőled. Ékszer ügyben eléggé megbízhatatlan vagy.
– Annál az ötvös mesternél keresd, aki a Tímea nevet véste ebbe a gyűrűbe – felelte Ákos, előhúzva a zsebéből a nagy vihart kavart ajándékot. – Nyilván pontosan tudod, hogy Brezovics Árpi bácsiról van szó.
Rózsának az arcára fagyott a mosoly, és hirtelen olyan sápadt lett, hogy sminkmesteri közreműködés nélkül is eljátszhatta volna Hófehérke szerepét. Alfréd azonban még nem látta át, hogy galád tervük kártyavárként omlott össze.
– Miféle ötvösről hablatyolsz? – kiabált a romok alól. – Nem ismerünk semmiféle Brezovics Árpi bácsit!
– Sajnálhatod, Árpi bácsi igazán csodálatos ember, sokat tanulhatnál tőle – mondta csöndesen az Almási fiú. – Rózsa nyilván szívesen bemutat majd neki, végül is az ő szomszédjáról van szó… Mellesleg roppant indokolt, hogy többes számot használtál az imént. Bizonyára te voltál az az illető, aki a minap olyan állhatatosan érdeklődött irántam a pszichológia tanszéken. Legalábbis az évfolyamtársaim által adott személyleírás éppen rád illik. Az a gyanúm, te tájékoztattad Rózsát, hogy milyen nevet kell a gyűrűbe vésetni.
– Ugye, te egy mukkot sem hiszel el ebből a zagyvaságból? – motyogta zavartan Alfréd. Évi, a kérdezett most újból képtelen volt megszólalni, döbbent tekintete azonban elárulta, hogy mit tart a jelenlévőkről.
– Nézd, Rózsa – vette vissza a szót Ákos –, te alaposan félreértettél valamit azon az éjszakán, amikor a határról hazafelé tartottunk. Én sohasem éreztem szerelmet irántad, igazán sajnálom, hogy ezt a mai napig nem tudtad nekem megbocsátani. A barátságomat kínáltam neked, mert egyebet nem adhattam, de te ezt arra használtad fel, hogy összeugrassz minket Évivel. Még az sem érdekelt, hogy talán jóvátehetetlen kárt okozol egy betegen fekvő sportolónak. Azt hiszem, ideje lenne belátnod, hogy gyűlölettől vezérelten nem vásárolhatsz szeretetet magadnak.
Újra súlyos csönd támadt, amibe úgy hasított bele a konyha felől a teafőző sípolása, akár a mozdonykürt. Barnának azonban már esze ágában sem volt forró itallal kínálni a vendégeket, inkább a lakás bejárati ajtajának hollétére hívta fel a figyelmüket. Nem kellett őket különösebben noszogatni, a megszégyenült konspirátorok szinte menekülésszerűen távoztak.
– Én azért szívesen innék egy jó csésze citromos teát – jegyezte meg Ákos, nem minden célzatosság nélkül. Barna, ahogy ez éles eszű titkosügynökökhöz illik, azonnal vette is a lapot.
– Ja, persze, persze! – motyogta zavartan. – Izé… nem állítom, hogy hamar készen leszek a tálalással, ugyanis nem vagyok szakképzett komornyik – jelentette ki hamiskás mosollyal, aztán behúzta maga után a szobaajtót.
Azt javaslom, kedves olvasóim, cselekedjünk most mi is tapintatosan, és hagyjuk magukra a szerelmeseket, akiknek bizonyára bőséggel akad megbeszélnivalójuk.