Bár többen is arra gondoltak: azt a bizonyos tarhonyás húst valószínűleg a hosszadalmas koplalás tette olyan finommá, mégsem rukkolt elő senki sem ezzel a feltételezéssel. Miért is fitymálták volna le barátjuk legendás történetét? Egyszerűen nem volt olyan a hangulat, hogy bárki is csúfolódásra érezzen késztetést. Még Imre is, aki pedig korántsem volt romantikus alkatnak nevezhető, magába fojtotta pikírtnek szánt megjegyzéseit, s révedezve bámulta a tüzet.
Ezt tette Ákos is, bár ő gyakorlati megfontolásból vizsgálódott:
– Mindjárt kialszik a tűz. Azt hiszem, vágok még egy kis fát. Tartsuk életben a lángot, és ezt a jó hangulatot, ami kialakult körülötte.
Amikor feltápászkodott, és a fáskamra felé vette az irányt, csodálkozással vegyes örömmel vette észre, hogy Hajdú Évi is vele tart.
– Segítek, ha nincs ellenedre – mondta a lány –, úgyis rám fér már egy kis edzés.
– Miféle edzés? – csodálkozott Ákos. – Csak nem azt akarod mondani, hogy bokszoló vagy? Tudtommal ugyanis az ökölvívók szoktak edzésképpen fát vágni.
– Kézilabdázom, az egyetem csapatában – magyarázta Évi. – A kézilabdásoknak sem árt, ha kellően erős a kezük.
– Szóval te afféle erőskezű amazon vagy? – incselkedett az Almási fiú.
– Nem kell ám tőlem félni – felelte huncut mosollyal a lány. – Ha kell, tudok én éppolyan gyönge nő is lenni, mint bármelyik társam… Egyébként pedig, bár nagyon szeretem a mozgást, és kellőképpen emancipált is vagyok, sohasem választanám az ökölvívást kedvenc sportágamnak. Az maradjon csak meg a férfiaknak.
– Szívemből beszéltél – bólogatott Ákos, majd hozzátette: – Bár ahogy elnéztem egy-két női kézilabdameccset mostanában, az sem nevezhető éppen kisasszonyok sportjának.
– Látod, ezért van szükségem erős fizikumra – mondta Évi, aztán olyan vehemensen kezdte hasogatni a fát, hogy az Almási fiú már a puszta látványtól is megizzadt. Gyorsan ő is fejszét ragadt, hogy lépést tudjon tartani a „gyönge” leánnyal.
– Úgy látom, az atomfizikusok sem vetik meg a kétkezi munkát – jelentette ki elismerően Évi. – Vagy rosszul tudom, hogy annak tanulsz?
– Én, atomfizikusnak? – hüledezett Ákos. – Itt valami félreértés van. Csöppet sem konyítok az atomfizikához. Ha azt mondanád, hogy a Lánchíd kőoroszlánjait nevezik Szilárd Leónak, készséggel elhinném neked – szabadkozott mosolyogva. – Én pszichológusnak készülök.
– Jóságos ég! – ejtette le a fejszét a lány, majd tettetett ijedtséggel nézett a fiúra. – Ezek szerint te belelátsz az ember gondolataiba!
Ákos is letette a szerszámot, majd kezeit maga elé emelte, mint valami indián varázsló, és sztentori hangon megszólalt:
– Úgy van, gyermekem. Látom a gondolataidat. Tudom, hogy kézilabdázol az egyetem csapatában, és hogy egyszer elmentél Moszkvába, hogy olyan gulyást ehess, amibe a dőre oroszok savanyú uborkát tettek.
Évi gyöngyöző kacagással díjazta a szellemes előadást:
– Moszkvába nem oroszos gulyást enni mentem, hanem egy egyetemi kézilabdameccs okán – magyarázta kipirulva. – Akarod, hogy meséljek az úti élményeimről?
Ákos úgy érezte, e percben kevés olyan dolog akad, amit jobban akarna, mint hogy egy Hajdú Éva nevű földi tünemény a moszkvai élményeiről meséljen neki. Ám a beszámoló nem tarthatott sokáig:
– Mi lesz már azzal a fával, gyerekek? Mindjárt elhamvad a maradék parázs is! – lepte meg őket Imre, mire Évi, mint valami huncutságon rajtakapott lurkó, riadtan felkapott néhány fahasábot, és elindult a többiek felé.
– No, szépen vagyunk! – tette csípőre a kezét Imre, és pajkos mosollyal nézett a barátjára. – Amíg ti itt a szerelmetek tüzét élesztgetitek, addig a mi tüzünk meg szépen kialszik.
– A legjobbkor érkezett, kedves tűzoltó úr – morgott bosszúsan Ákos.