– No, megint tanultunk valamit – dünnyögte Balázs, aztán megkérdezte: – És a Balázs-féle tarhonyás húsról hallottatok–e már?
Szórványos fejcsóválás volt a válasz.
– Pedig az ám a remek eledel! – jelentette ki a házigazda. – Még most is összefut a nyál a számban, ha rágondolok!
– Aztán miből áll az a híres-nevezetes étek? – érdeklődött Ákos, mire furcsa választ kapott a híres-nevezetes étek névadójától:
– Ha én azt tudnám, hej, mit nem adnék érte… – sóhajtotta elkámpicsorodva Balázs, majd a bajusza alatt somolyogva magyarázta: – Az a helyzet ugyanis, hogy a Balázs-féle tarhonyás hús csak egyetlen egyszer készült el ebben az életben, és sajnos hiába törtem utólag a fejem, sehogy sem tudtam visszaemlékezni a hozzávalókra.
– Talán túlságosan sokat kortyoltál főzés közben a szintén híres Balázs-féle szilvóriumból – jegyezte meg kajánul Imre, mire a házigazda csak legyintett:
– Még ha így történt volna!… De nem az volt a baj… Ennek a dolognak a története olyan régre nyúlik vissza, hogy a legtöbben még talán nem is éltetek akkoriban. Én a hetvenes évek végén jártam ki az ipari iskolát, és az első munkahelyemen mindjárt úgynevezett kiküldetéses szolgálatba osztottak be. Kazincbarcika mellett szereltünk fel egy transzformátor–állomást. Tizennyolc éves fejjel nagyon élveztem, hogy – ha átmenetileg is – de végre nem a szüleimmel lakom. Ugyanis olyasféle lakóbódéban helyeztek el minket, mint amilyenekkel a cirkuszosok járták a világot… Szóval, nagyon romantikusnak tetszett a dolog, csak hát a koszt… azzal nem nagyon tudtam kibékülni.
Egy barcikai kollégiumból hordták nekünk az ebédet, ami olyan pocsék volt, hogy egy idő után őszintén együttéreztünk szegény menzás nebulókkal. A második hétvégén az egyik öreg szaki szerzett egy nagy bográcsot. Elhatároztuk, hogy szombat estére meglepjük magunkat egy fejedelmi lakomával. Nekem jutott a szakács szerepe, mert többször meséltem a kollégáknak, hogy mennyire szeretek főzni, és hogy otthon sokat kuktáskodtam édesanyám mellett. Bejelentettem, hogy pörkölt lesz a vacsora, aztán bepattantam a kisteherautóba, az öreg szaki mellé, és elindultunk a városba bevásárolni. Igen ám, de félúton lerobbantunk, és mire életet leheltünk a járgányba, szépen ránk is esteledett.
Amikor beértünk a városba, már az összes üzletben záráshoz készülődtek. És ez akkoriban azzal járt, hogy szombat estére a boltok kiárulták jószerivel az egész húskészletet. Az első helyen mindössze egy tenyérnyi sertéscombot tudtunk szerezni, a következőben egy darabka marhafartőt, a harmadikban úgy fél kilónyi birkahúst. Emlékszem, az egyik helyen csupán egyetlen marhanyelv árválkodott a hűtőpultban. De persze mi azt is megvettük, aztán uzsgyi, ugrottunk is be a kocsiba, és irány a legközelebbi bolt…
No, hogy ne nyújtsam hosszúra a történetet, legalább nyolc helyen vásároltuk fel a maradékot, és nem volt két egyforma húsféle a zsákmányunkban. És persze remény sem volt rá, hogy abból a mennyiségből pörköltet főzzek húsz embernek, így aztán az utolsó üzletben a tarhonyakészletre is lecsaptunk. A kollégáink közben már türelmetlenül, és főleg farkaséhesen vártak ránk, mert aznap csak turkáltak az ebédben, és a nagyját a kóbor kutyáknak adták. Várták az esti lakomát.
– Végül is nem hiába vártak – szólt közbe Imre.
– De nem ám! – rikoltotta Balázs. – Olyan tarhonyás húst rittyentettem nekik, hogy mind a tíz ujjukat megnyalták utána! Az öreg szaki meg is jegyezte két falat között: „Látjátok, ez a nagy baja a szocializmusnak. Ahol ilyen istenáldotta tehetségű szakácsból villanyszerelőt faragnak, az a rendszer halálra van ítélve.” Még évek múltán is emlegették a szakmában a híres Balázs–féle tarhonyás húst!
– Gondolom, a nyolcféle hús ízei szépen összeértek a főzés alatt – jegyezte meg tudálékosan Ákos.
– Úgy van – bólintott a házigazda –, csak hát, abban a nagy rohanásban nem jegyeztem meg, hogy melyik volt az a nyolcféle hús, amelyik azt a csodálatos ízhatást eredményezte… Így aztán soha többé nem tudtam elkészíteni a legendás tarhonyás húst. Akárhányszor próbálkoztam, sosem lett olyan, mint elsőre.