A „Z” akta – 7. rész
Azt hittem, a fiúka a hazafelé vezető utat is végigalussza, de ez az elméletem pont abban a pillanatban dőlt meg, amikor az anyósülésre kucorodott be, nem pedig hátra. Nem bántam. Igen sokat beszélgettünk az úton.
Ezáltal például megtudhattam, hogy azért vágatta le a hosszú haját, és azért hagyta elburjánzani a ritkás borostát az arcán, hogy ne hasonlítson a korábbi önmagára, mert sejtette, hogy a szülei kerestetni fogják. Továbbá most az egyik haverjánál lakik egy aprócska szobában, de lassan illő lenne továbbállnia, és egy rendes lakást találni magának, csak hát nem olyan egyszerű a helyzet, mivel csak alkalmi munkákat talált eddig, a megtakarított pénze pedig a színitanodára kell.
Amint a színitanoda lett a téma, szinte átszellemült. Onnantól fogva csakis a színjátszásról tudott beszélni, a terveiről és az álmairól, a művészi hitvallásáról, de valami olyan beleéléssel, hogy egészen elvarázsolt.
Ahogy azonban beértünk Pestre, kezdett újra nyűgös lenni:
– Messze van még a hely, ahová megyünk? – nyafogta nem egészen indokolatlanul, mert Dél–Buda még valóban messze volt.
– Gedeon bácsihoz megyünk – tájékoztattam. – Az még majdnem húsz kilométer.
– Kihagynám ezt a programpontot – fanyalgott a fiúka. – Ennél rövidebbre már nem szeretném vágatni a hajamat.
– Nahát, neked humorod is van? – kérdeztem elismerően. – Vagy talán az a helyzet, hogy nem ismered Gedeon bácsi kifőzdéjét? Ezt nem akarom elhinni…
– Életemben nem hallottam Gedeon bácsi kifőzdéjéről. Csak Gedeon bácsiról, a hajszobrászról, akinek minden asszony keresi a kegyét.
– Akkor hamarosan áldani fogod a derék vendéglátóipari szakember nevét, és én leszek az az asszony, akinek keresni fogod a kegyét, amiért odavittelek a kifőzdéjébe.
A fiúka hosszú idő után először vetett rám olyan pillantást, amelyik szexuális érdeklődést tükrözött. Én pedig igyekeztem nem venni tudomást erről.
Hamarosan letelepedtünk Gedeon bácsi kifőzdéjének árnyas kerthelyiségében. Szinte azonnal ott termett a tulajdonos, akihez régi ismeretség fűz, én pedig megkérdeztem:
– Tudom én, hogy még elég korán van, de nem volna lehetséges, hogy kaphassunk egy–egy adaggal a ház kiváló korhelyleveséből, Gedeon úr?
– Amálka, a maga kérése számomra parancs – bókolt a kifogástalan úriember, én pedig megnyugtattam a velem szemben helyet foglaló fiúkát:
– Mindjárt megtapasztalod majd, hogy ez a mennyei étek az egyetlen helyes válasz a másnaposság támasztotta kihívásokra.
Tényleg úgy lett. A Gedeon bácsi–féle savanykás korhelyleves elfogyasztása után Balázs egészen elragadtatottan nyilatkozott, és a szavain túl is leolvasható volt az egész fizimiskájáról, hogy fokról fokra tereli vissza őt a szenvedésmentes életbe ez a kitűnő fogás.
Csakhogy ekkor közbejött valami. Pontosabban valaki. Mégpedig én. Mert elhatároztam, hogy a fiúkát egy komoly tesztnek vetem alá. És ehhez ő nyújtotta a legnagyobb segítséget, mert újra a színészetről kezdett beszélni.
– Hogy állsz a rögtönzésekkel, Balázs? – szegeztem neki a kérdést a kissé nárcisztikus szónoklata egy pontján. – Milyennek ítéled a képességeidet ezen a téren?
– Most legyek szerénytelen? – kérdezett vissza, miközben magabiztosan hátradőlt a székén.
– Inkább tegyünk egy próbát – javasoltam. – Akkor majd kiderül, hogy van–e mire szerénytelennek lenned.
– Mire gondol? – firtatta valamelyest összehúzott szemöldökkel.
– Játsszunk! Rendben? Éljük bele magunkat egy elképzelt szituációba. Például abba, hogy most én vagyok az anyukád, és ebben a percben tudtam meg, hogy feleségül akarsz venni valakit, ez ellen pedig én minden anyai érzésemmel felvértezve tiltakozom. És ebből az egészből egy egészen botrányos jelenet kerekedik.
– Ez jó! – vigyorodott el. – Mikor és hol játsszuk ezt el?
– Itt és most.
– Hogy tessék???
– Mit bámulsz már megint úgy, mint valami bamba bornyú? Rögtönzésről beszéltem, tehát nyilvánvaló, hogy itt és most, nem jövő hét pénteken a színitanodában. Van valami kifogásod?
Kissé megszeppenve nézett körbe. Ekkor már majdnem egy órája ültünk Gedeon bácsi kifőzdéjének külső traktusában, és amikor helyet foglaltunk, még mi voltunk az elsők, de azóta úgy benépesült a kerthelyiség, hogy szinte minden asztalnál ült valaki.
– Na? Mehet? – sürgettem provokatívan a fiúkát.
Egyszer csak elmosolyodott, mert egyrészt felfogta, miféle szituációba lavíroztam bele, és abból nincs menekvés, másrészt meg az látszott rajta, hogy kezd tetszeni neki a dolog.
Pontosítottuk a fontosabb ismérveket, aztán elkezdtük. Először úgy beszélgetve, ahogy korábban, tehát lényegében csak mi hallhattuk egymás szavait. Aztán úgy, hogy már a szomszédos asztaloknál ülők is legyenek fültanúi a vitánknak. Végül pedig annyira vehemensen, hogy már az egész kerthelyiség minket figyelt.
A mások által is nyomon követhető diskurzus nagyjából így játszódott le:
– Megmondtam már neked kezdettől fogva, kisfiam, hogy ez az egész nekem nem tetszik!
– Na de anyu! Megígérted, hogy nem fogsz beleszólni!
– Megígértem, de akkor még nem tudhattam, hogy mi lesz! Hát ez téboly!
– Mindig úgy neveltél, hogy legyek elfogadó! Akkor te most miért nem tudsz az lenni?
– Elfogadó lennék én, drága kisfiam, de hát meg kell kérdeznem, hogy normális vagy???
– Ha nem vagyok normális szerinted, akkor büszke lehetsz magadra, mert a te nevelésed vagyok!
– Te szerencsétlen! Én azt hittem, hogy majd egy normális lányt hozol haza, aki a kedvenc menyem lesz!
– Én kiállok amellett, akit szeretek! Ő lesz a feleségem, akkor is, ha ez neked nem tetszik!
– Tehát még feleségül is akarod venni? Nem elég, hogy vele aludhatsz?
– Igen! Feleségül akarom venni!
Itt a fiúka már annyira beleélte magát a szerepbe, hogy fel is állt a székéről, és élénken gesztikulálva harsogta bele a hitvallását a képembe. Egészen addig, amíg meg nem kínáltam egy egészen újszerű motívummal:
– De hát kisfiam! A plüssmackódról beszélünk!!!
Nem mondom, Balázs arca előtt ekkor átsuhant egy felhő, de tényleg egészen hamar feltalálta magát:
– És??? Ilyen szerelemről még nem hallottál? Kivándorlok Kazahsztánba! Most olvastam, hogy ott egy testépítő fickó feleségül vette a guminőjét!
Már mindenki elhűlve bámult ránk. Egyesekből pedig kitört a röhögés. Úgyhogy gyorsan kiestem a szerepemből, én is felálltam, és diadalmasan bejelentettem:
– Hölgyeim és uraim, Zielinszky Balázst hallhatták! A színitanodánk büszkesége éppen most tette le sikerrel a vizsgát, amelynek tárgya: rögtönzött jelenet ismeretlen közegben! Nagy tapsot kérek az egyik legtehetségesebb növendékünknek!
Tényleg megkapta a nagy tapsot. Mi meg visszaereszkedtünk a székünkbe, de valamiért mindketten úgy éreztük, lassan ideje lesz innen továbbállni.