Imrének tökéletesen igaza volt. A téli bográcsozást valóban olyan hangulat lengte körül, ami semmi máshoz nem hasonlítható. Ákos egy idő után egyre jobban sajnálta, hogy eddig még nem volt része ilyesféle élményben.
– Remélem, ezután mindig magatokkal hoztok – próbált határozott ígéretet kicsikarni a barátjából, aztán dorgálásra váltott: – Igazán nem volt szép tőled, hogy eltitkoltad előlem ezt a remek kikapcsolódási lehetőséget.
Imre úgy meghökkent a feddő szavak hallatán, hogy egy pillanatig meg sem tudott szólalni. Aztán viszont annál hevesebben kérte ki magának a dolgot:
– Komolyan mondom, ha nem lenne ilyen hideg, legszívesebben darabokra szaggatnám a sapkámat! – rikoltotta mérgesen. – Tavaly télen is legalább háromszor hívtalak lékhorgászatra, de te mindig találtál valami kifogást! És most van képed azt állítani, hogy…
– Jól van na, ne háborogj már! – veregette meg a vállát mosolyogva Ákos. – Biztosan félreértettük egymást… Mindenesetre a jövőben nem szeretnék egyetlen alkalmat sem elmulasztani, ha efféle összejövetelről lesz szó.
Végszóra odalépett hozzájuk Balázs, aki a csatorna–parti kis vityilló tulajdonosa volt, és mint jó házigazda, pálinkával kínálta őket:
– Kóstoljátok meg ezt a szilvapárlatot, fiúk! Nem fogtok benne csalódni. Kellemesen átmelengeti a tagjaitokat.
A két jóbarát most már a legnagyobb egyetértésben koccintott, s miután levegőhöz jutottak, egymás szavába vágva dicsérték a Balázs–féle házipálinkát.
Ákos tagjait egyébiránt nemcsak a jóféle itóka melegítette át, hanem a szorgos munka is. Alaposan kivette a részét mind a horgászat, mind a főzés előkészítésében. Jó háromnegyed órán keresztül le sem tette a baltát. Először a lékvágásnál segédkezett, majd nagy halom tűzifát aprított.
– Úgy látszik, nagyon szeretnéd, ha jó véleménnyel lennénk a hozzáállásodról – ugratták a srácok. – Ne aggódj, most már biztos, hogy legközelebb is magunkkal hívunk.
– Abban teszem magam hasznossá, amihez értek – magyarázta kipirulva az Almási–fiú. – Mivel sem a horgászbot, sem a fakanál nem áll igazán a kezemre, nem maradt más, mint a baltanyél.
Bár a többieknek annál inkább a kezükre állt a horgászbot, mégsem fogtak semmit a nap folyamán. Így aztán a kettes számú terv lépett életbe, s nemsokára birkahús rotyogott a bográcsban.
– Micsoda fenséges illatok! – álmélkodott Ákos, amikor letelepedett a tűz mellé. – Hiába, nincs is jobb a szabad tűzön készült pörköltnél, akármilyen húsból is legyen.
Többen osztották a véleményét, néhányan azonban a gulyás pártjára álltak. (Egyedül a halászlé–pártiak nem szóltak semmit, merthogy egyúttal ők voltak a póruljárt horgászok is.)
– Képzeljétek – mesélte Hajdú Évi –, amikor tavaly Moszkvában jártam, megdöbbenve tapasztaltam, hogy az oroszok savanyú uborkát is raknak a gulyásba.
– Nincs mit csodálni rajta – legyintett Balázs –, elvégre a mi székelyeink is savanyú káposztából készítik a székelygulyást.
– Ez bizony tévedés – mutatott rá Ákos. – A székelyeknek semmi köze a székelygulyáshoz, vagy ahogy mostanában mondják: a székelykáposztához. Ennek az ételnek nem kisebb személyiség, mint Petőfi Sándor a keresztapja.
– Mit nem mondasz? – húzta fel a szemöldökét a házigazda.
– Úgy bizony – bólogatott Ákos. – Petőfi ugyanis egy időben sűrűn megfordult a pesti Komló–kert vendéglőben. Rendszerint ott ebédelt egy bizonyos Székely József nevű vármegyei főlevéltáros is. Történt egyszer, hogy Székely úr meglehetősen későn tért be ebédelni, s már fogytán voltak az ételek, semmiből sem volt már egy egész adag. A készséges kocsmáros azonban, a vendég kérésére, a maradék savanyúkáposzta–főzeléket és a sertéspörköltet egybeöntve tálalta fel. A rögtönzés nyomán létrejött újfajta étek meglehetősen ízletesnek bizonyult. Petőfi, aki szemtanúja volt az esetnek, legközelebb ugyanezt rendelte magának, s ő ragasztotta hozzá az ételhez Székely úr nevét. Hát így keletkezett a Székely–gulyás.