– No mi az? Miért vagy ilyen morcos? – folytatta az ugratást Imre. – Talán nem alakultak jól a dolgok a leányzóval?
– Tökéletesen alakultak a dolgok, amíg meg nem jelentél – dünnyögte Ákos, majd nagyot legyintett: – Egyébként teljesen mindegy, előbb-utóbb úgyis be kellett volna fejeznünk a beszélgetést. – Azzal felnyalábolta a fahasábokat, s már éppen visszaindult volna a többiek közé, amikor Imre megragadta a karját:
– Várj csak egy kicsit! Ha már ennyit fáradoztam, hogy összehozzalak titeket, igazán beavathatnál a részletekbe! – mondta, épp olyan huncutul mosolyogva, mint az imént Évi, bár Ákos, ha választania kellett volna a barátja és az ébenfekete hajú lány mosolya között, minden voksát az utóbbira adta volna.
– Semmi különösről nem tudok beszámolni – jegyezte meg, szinte mentegetőzve. – Évi épp a moszkvai élményeiről mesélt, amikor voltál olyan kedves, és…
– A moszkvai élményeiről? – ismételte hitetlenkedve Imre, s jól látszott az ábrázatán, hogy sokkal romantikusabb és izgalmasabb dolgokra gondolt, amikor ama bizonyos „részletek” után faggatózott.
– Miért, mit vártál? Hogy két fejszesuhintás között mindjárt megkérem a kezét? – kérdezte Ákos, s közben széttárta a karjait, miáltal a nagy nehezen összeszedegetett fahasábok mind lepotyogtak a földre. Amíg újból összepakolta őket, barátja túltette magát csalódottságán, s elmesélte, miféle elméletet állított fel a fáskamra előtt folyó beszélgetést illetően:
– Meg voltam róla győződve, hogy nem Évi mesél neked, hanem pont fordítva. Arra tippeltem, hogy nyilván éppen azt a sztorit adod elő neki, miszerint egy nagy példányszámú, országos magazinnak készülsz cikksorozatot írni a gumiköteles halálugrásról, természetesen a saját élményeid alapján – közölte vihogva, egy pár évvel korábbi történetre utalva.
Ákosnak kissé rosszul esett a célozgatás:
– Ha nem tudnád, én nem az a fajta ember vagyok, aki nem képes a saját hibáiból tanulni – jelentette ki sértődötten. – Elhatároztam, hogy Évi esetében szóba sem jöhet semmiféle nagyzolás, hantázás és a füllentés egyéb válfajai. Csakis önmagamat fogom adni, és akkor…
– Hohó, szóval mégiscsak lesz valamiféle folytatás? – szakította félbe Imre, aztán látva, hogy egyelőre semmi módon nem tudja kihozni a sodrából az Almási fiút, új ötlettel rukkolt elő: – Tudja a fene, kezdem bánni, hogy beleavatkoztam ebbe a dologba – csóválgatta a fejét álságosan fanyalogva. – Most vettem csak észre, milyen nagy orra van ennek a lánynak.
Ákosnak végre sikerült újból összerakosgatnia a fahasábokat. Fölegyenesedett, és mélyen a barátja szemébe nézett:
– Imikém, fogadj el tőlem egy jó tanácsot. Ha Balázs megint meg akarna kínálni a szilvóriumból, szedd össze minden erődet, és állj ellen a kísértésnek. Úgy látom, ez a két kis kupica is megártott neked. – Azzal visszaindult a többiek körébe.
Miután letelepedett a tűz mellé az egyik farönkre, azon kapta magát, hogy akaratlanul is Hajdú Évi orrát mustrálja. Nos, talán valóban nagyobb az orra egy picit a kelleténél – állapította meg –, de ez egyáltalán nem áll rosszul neki. Sőt! Ha hosszasan nézi az ember, leszögezheti, hogy teszem azt egy pisze nózi egyáltalán nem illene az arcvonásaihoz. Bízvást állítható tehát, hogy a Teremtő a lehető legmegfelelőbb orrot választotta ki az ébenfekete hajú leány számára.
Nos, ha már az orroknál tartunk, meg kell jegyeznünk, hogy bár Ákos orrolt egy darabig a barátjára a rosszízű tréfálkozás okán, hazainduláskor azonban Imrének sikerült mindent jóvátennie. Kitalálta ugyanis, hogy ő a Balázsék autójában szeretne utazni, mert halaszthatatlan megbeszélnivalója van a derék szakemberrel néhány autóvillamossági kérdéssel kapcsolatban. Ezáltal – Ákos szerint előre megfontolt módon – lehetőséget adott Hajdú Évinek, hogy átüljön abba az autóba, amelyikben többek között Ákos is helyet kapott. A lány azon nyomban élt is az alkalommal…