Vasárnapi ebédek #129

Így aztán a hazafelé vezető úton folytathatták a fáskamra előtt megkezdett beszélgetést. Bár ekkor már nem Évi moszkvai élményei játszották a főszerepet. A lánynak új ötlete támadt:
– Nagyon érdekes volt, amit Petőfiről, mint a székelygulyás „keresztapjáról” meséltél – dicsérte meg Ákost. – Mondd csak, nem lenne kedved előadást tartani erről a témáról az önképzőkörünk legközelebbi összejövetelén?

– Nocsak! Még önképzőkörre is jársz? – tátotta el a száját Ákos.

– Úgy bizony – bólogatott büszkén Évi. – Nem tudom, hallottad-e már az orvostanhallgatók műveltségével kapcsolatos rosszízű pletykákat és célozgatásokat… Na, én annak idején elhatároztam, hogy nem hagyom magam szakbarbárrá válni, fejleszteni fogom magam azokon a területeken is, amelyeket az egyetemi képzés nem érint. És persze az is szerepet játszott a döntésemben, hogy a közvélemény általában a sportolók műveltségét is erősen megkérdőjelezi… Szóval, először arra gondoltam, hogy keresek magamnak valamiféle kulturális egyesületet, de aztán megtudtam, hogy az egyetemen egy igen színvonalas önképzőkör működik. Két éve léptem be, és azóta sem bántam meg. Nagyon jó a társaság, sokat tanulunk egymástól, kellemesen és főleg hasznosan tudjuk eltölteni a szabad időnket. Legtöbbször az éjszakába nyúlnak a találkozóink, mert senkinek sem akaródzik hazamenni.

Az Almási fiú elképedt arccal csóválgatta a fejét:
– Egyetem, kézilabda, önképzőkör? Nem mondom, te aztán nem vesztegeted az idődet!

– Úgy gondolom, egy fiatal lánynak addig kell kipróbálnia magát az élet legkülönbözőbb területein, amíg nincs családja, amíg leginkább önmagáért tartozik felelősséggel. Most még belefér az időmbe sok minden, hát most kell, úgymond „pörögnöm”. Aztán, ha majd lesz saját családom, a gyerekeimnek és a férjemnek kell szentelnem az életemet.

Ákos most már nem is csodálkozva, hanem egyenesen csodálattal nézett Évire:
– Mostanában kezdtem elveszíteni a hitemet, hogy egyáltalán léteznek még manapság ilyen felfogású lányok.

Évi elmosolyodott, aztán – mivel nehezen tudta elviselni, ha szembedicsérik – gyorsan visszaterelte a szót az eredeti kérdésre:
– Szóval, mi a válaszod? – érdeklődött mosolyogva. – Számíthatok rád a kiselőadást illetően?

– Mármint koszorús költőnk és a gasztronómia kapcsolatáról?

– Úgy van. Ne aggódj, bőven lesz időd felkészülni, mert január elsején, a költő születésnapján rendezünk olyan összejövetelt, aminek Petőfi élete lesz a tárgya.

– De azért, remélem, addig is találkozhatunk – fejtette ki óhaját Ákos, de hamar csalódnia kellett.

– Sajnos, addig minden időm foglalt – szabadkozott a lány. – A csapatommal két nap múlva indulok Krakkóba, ott rendezik meg az idén a közép-európai egyetemisták kézilabda-kupáját. Mire annak vége, már itt is a karácsony. Tudod, a családunk ilyenkor egy hétre leutazik Szegedre, ott laknak ugyanis a nagymamámék.

Az Almási fiú, mit tehetett mást, nagy keservesen tudomásul vette a megmásíthatatlant: az elkövetkező napokban legfeljebb telefonon tarthatja a kapcsolatot Évivel, aki máris hiányzott neki, pedig egyelőre még ott ült mellette az autóban.

A lékhorgászat utáni napokban Ákos lelkét egyre inkább a szerelem nemes érzése töltötte el, s ezzel párhuzamosan egyre apadt a mobiltelefonján rendelkezésre álló összeg. December hatodikán nagyot gondolt hősünk. Lelkesen pucolni kezdte a csizmáját, s amikor az édesapja elismerő szavakkal kommentálta ebbéli tevékenységét, nem minden célzás nélkül megjegyezte:
– Remélem, a Mikulás lesz annyira jó hozzám, hogy reggelre egy telefonkártyát találok a csizmámban.

Almási Károly mély sóhajtással vette tudomásul a célzást. Előhalászott a tárcájából egy ötezres bankót, ám mielőtt átnyújtotta volna a fiának, így szólt:

– Cserébe viszont én is kérnék tőled valamit, Ákoskám.