– Arról van szó, hogy ma estére elígérkeztem Mikulásnak a szerkesztőségbe. Tudod, ilyenkor az a szokás nálunk, hogy a kollégák vásárolnak egy kis csokoládét meg narancsot, aztán az egyikünk beöltözik Mikulásnak, és egy kis ünnepség keretében kiosztja a gyerekeknek az ajándékokat. Nos, ezúttal én vállaltam ezt a szerepet – magyarázta Almási Károly.
Aztán viszont gondterhelten vakargatni kezdte a fejét:
– Csakhogy amilyen szenilis vagyok, erről elfelejtettem beszámolni édesanyádnak, és ez nem várt bonyodalmakhoz vezetett. Ugyanis délelőtt itt járt Magdika, anyád barátnője, és elpanaszolta, hogy a családjukban senki sem vállalta, hogy Mikulás-jelmezbe bújjon, és átadja az ő Péterkéjüknek az édességes csomagot. Édesanyád ezt hallva persze rögtön ígéretet tett a nevemben, én pedig nem szeretném, ha egy nyolcéves lurkó a feledékenységem miatt lenne csalódott ma este. Csakhogy, mivel nem áll rendelkezésemre sugárhajtású rénszarvasszán, nem lehetek egyszerre két helyen. Úgyhogy rád gondoltam ez ügyben…
Ákos nyomban riadt arckifejezést öltött:
– De apa! Te is tudod, mennyire híján vagyok mindenféle színészi képességnek!
– Ugyan már! Hiszen máris színészkedsz, fiam! – emelte fel kacagva a mutatóujját a családfő.
– Különben is, olyan lámpalázas vagyok, hogy… – aggodalmaskodott volna tovább Ákos, de az édesapja egy barátságos hátbavágással belefojtotta a szót:
– Na de édes gyermekem! Csak nem fogsz izgulni egy nyolcéves lurkó előtt? Megnyugtatlak, őbenne sokkal nagyobb drukk lesz az esemény alatt, mint benned. A szülők miatt pedig végképp nincs miért idegeskedned – tette hozzá nevetve. – Ők tudni fogják, hogy te rejtőzöl a fehér álszakáll alatt, nem pedig a lappföldi Mikulás.
Ákos, bár valóban, már jó előre lámpalázat érzett a várható esemény miatt, úgy találta, nem mondhat ellent az édesapjának, el kell hogy vállalja a megbízatást. Almási Károly is érezte, hogy elsőszülöttje kezdi beadni a derekát, de úgy gondolta, egy-két biztató szóra még rászorul a fia:
– Milyen jó, hogy nem lettem rendező! Nem is sejtettem, hogy ilyen nehéz egy szerepet rátukmálni valakire. Ráadásul milyen könnyű és hálás szerepet! Hisz csak annyi a dolgod, hogy megígértesd Péterkével: a jövőben nem fog torkoskodni a nagymamája által készített süteményekből, szót fogad majd az anyukájának és az apukájának, továbbá délutánonként először a leckét írja meg, utána fog neki a játéknak, nem pedig fordítva. Aztán pedig átadod neki a szülők által összeállított Mikulás-csomagot, és készen is vagy… Egyébként pedig a gázsi miatt sem panaszkodhatsz. Melyik kezdő színész kap manapság egy ilyen nyúlfarknyi szerepért egy ropogós ötezrest?
– Nagyon jól tudod, hogy nem a pénzért fogom csinálni – dörmögött Ákos.
– Persze, hogy tudom – karolta át a fia vállát a családfő. – Épp azért nem értem, miért ódzkodsz ennyire a dologtól… Hidd el apádnak, akinek többször volt már része ilyesfajta élményben: szívet melengető érzés, amikor azt látod, hogy egy apró kis emberke milyen szeretettel, csodálattal és megilletődötten néz rád…
Ákos utólag teljesen igazat adott az édesapjának. Ezt az élményt valóban kár lett volna kihagyni. Péterke szülei meglepődve tapasztalták, hogy a Mikulás talán még jobban meghatódott, mint a kisfiuk, s valóban, Ákos a fehér szakáll mögött csakugyan ilyesféle érzésekkel küszködött. Ez csupán néhány pillanatra hagyott alább, amikor is kis híján kibuggyant belőle a nevetés, látva, hogy Péterke milyen buzgón fogadkozik, s közben el sem tudja képzelni, honnan értesülhetett a Mikulás bácsi az ő rosszaságairól.
Este Ákos jó hírt kapott. Felhívta ugyanis Évit, aki elmesélte, hogy a csapatuk bejutott a kézilabdakupa másnapi döntőjébe. Amikor Ákos megjegyezte, hogy milyen jó lenne, ha ő is ott lehetne a lelátón, a lány tájékoztatta, hogy ez egyáltalán nem kivihetetlen elképzelés, hiszen a nem várt siker hírére néhány évfolyamtársuk is elhatározta, hogy a helyszínen fogja végigszurkolni a nagy mérkőzést. Már meg is szervezték az utazást, és ami a legcsodálatosabb, úgy tudja, hogy van még egy szabad hely a kisbuszban.