Ákos nyomban kapcsolatba lépett Évi barátaival, s ezt bizony jól is tette, mert Béla, a vezérszurkoló így tájékoztatta a telefonban:
– Tényleg van még egy hely a kisbuszban, úgyhogy szívesen elviszünk. No persze csak akkor, ha beszállsz a benzinpénzbe – jegyezte meg viccesen, majd egy kényszeredettnek ható rövid kacaj után így folytatta: – Pakolj össze, egy óra múlva érted megyünk.
– Máris indulunk? – csodálkozott Ákos.
– Naná! – hangzott a válasz. – Még véletlenül sem szeretnénk lemaradni a döntőről. Márpedig átkelni a Kárpátokon télvíz idején, két határátlépéssel, nem nevezhető éppenséggel kéjutazásnak. Ki tudja, milyen ködösek az utak ilyenkor arrafelé?… Majd alszunk holnap délután, a meccs előtt egy lengyel barátunknál. Már meg van szervezve a dolog.
Az Almási fiú nem akadékoskodott tovább. Bemondta a lakcímét, és már indult is zuhanyozni. Aztán összepakolt némi elemózsiát és egy váltás fehérneműt, zsebre vágta az útlevelét, és várta az indulást.
Nagy izgalommal tekintett az utazás elé. Nem is elsősorban a mérkőzés miatt, hanem azért, mert tudta, hogy csupa ismeretlen emberrel fog találkozni, akik mind Évi ismerősei, s szeretett volna jó benyomást tenni rájuk. Ha tudta volna, hogy milyen viszontagságok várnak rá az elkövetkező éjszaka folyamán, minden bizonnyal lemondott volna a nagy útról, s inkább a kényelmes ágyat választja…
Pontosan egy órával a telefonbeszélgetés után fehér kisbusz fékezett az Almási-ház előtt. A sofőrüléshez tartozó ablakon egy kék-sárga sapkás fickó hajolt ki, akiben a hangja alapján Ákos nyomban ráismert Bélára:
– Pattanj be gyorsan, haver, az ismerkedést majd megejtjük idebenn.
A közvetlen tónusú invitálással egy időben pedig feltárult a jármű ajtaja. Ákos szót fogadott, sebesen bevágódott az anyósülés mögötti szabad helyre, egy feltűnően vörös orrú fiú mellé.
– Sziasztok, Almási Ákos vagyok – közölte a legénységgel, mire azok heten szintén bemondták a nevüket, de mivel ezt többé-kevésbé egyszerre tették, hősünk voltaképpen egyikőjük nevét sem tudta hamarjában megjegyezni. Magában mosolyogva arra gondolt, hogy a szituáció épp olyan volt, mint amikor valamilyen testület tagjai esküt tesznek, és az „Én” valamint az „esküszöm” szavak között csupán kibogozhatatlan hangkavalkád hallható.
Aztán meglepődve konstatálta, hogy a szurkolócsapat tulajdonképpen nem is nevezhető legénységnek, mert hölgytagja is van. Ugyanis épp az előtte lévő ülésen emelkedett fel egy szemüveges, vörös copfos lány, hogy aztán hátrafordulva az ülésre térdeljen, és nekiszegezze a kérdést:
– Te tulajdonképpen kije vagy az Évinek?
– A barátja vagyok.
– Milyen barátja? – firtatta huncut gyanakvással a lány.
– Mondjuk úgy, hogy nem túl régi barátja – tért ki a bizalmaskodás elől Ákos.
A kis copfoson (akiről később kiderült, hogy a Rózsa névre hallgat) jól látszott, hogy további kérdései is lennének, azonban Béla néhány keresetlen szóval felhívta a figyelmét bizonyos közlekedésbiztonsági szempontokra:
– Ülj vissza gyorsan, kisanyám, és csatold be magad! Azt ígértem a mamádnak, hogy egy darabban hozlak vissza, márpedig ha ebben a pózban óhajtasz maradni, számolnod kell vele, hogy az első nagyobb fékezéskor úgy kiszállsz a szélvédőn, mint a győzelmi zászló.
A győzelmi zászló említésére az Ákos mellett ülő, vörös orrú fiú váratlanul felüvöltött, mely üvöltés tulajdonképpen egy szurkolói rigmus bevezető hangeffektjeként funkcionált. A versike elskandálása után (ami nem volt híján bizonyos pikáns részleteknek sem) a fiú előkotort a szatyrából egy kék-sárga zászlót, majd megkérte Ákost, hogy cseréljenek helyet. Mint kifejtette, az a feltett szándéka, hogy a lobogót némely alkalmas pillanatokban kilógassa az ablakon, ezáltal adva tudtára az útba ejtendő városok alvászavarral küzdő lakosságának, hogy ez itt tulajdonképpen egy szurkolói különítmény.