A helycsere – Béla, a sofőr rosszalló pillantásaitól kísérve – nagy nehezen megtörtént, így most Ákos ült középen, két fiú között. Balján egy komor tekintetű, bajuszos fickó – bizonyos Alfréd – foglalt helyet, jobbján pedig máris megkezdődött a program, amit a borvirágos orrú srác felvázolt. Mivel épp az egyetem előtt haladtak el, Barna (merthogy a szaglószervén domináló vörös szín dacára így hívták eme lelkesen üvöltöző legényt) ígéretéhez híven meglengette a kék-sárga lobogót.
Ez idő tájt már alig-alig járt valaki az utcán, így nem keltett túlzottan nagy feltűnést a dolog, ezért hát az ügybuzgó fiatalember szükségét érezte, hogy verbálisan is nyomatékot adjon az eseménynek. Amikor oroszlánszelídítőket meghazudtoló tónusban beleharsogta az éjszakába, hogy „Hajrá, Universitas!”, Béla kis híján félrerántotta a kormányt.
– Jobb lenne, ha a hangodat a holnapi döntőre tartalékolnád, pupák! – javasolta mérgesen, a többiek egyetértésétől kísérve.
Valaki Ákos mögött kifejtette, hogy maga is szerfelett indokolatlannak találja olyan hangerővel bömbölni, hogy a drukkolás Krakkóig is elhallatszódjon, ugyanis – mutatott rá – Éviék kézilabdacsapata jelenleg éppen alszik, s ehhez a tevékenységhez feltehetően nem igényel szurkolói biztatást.
– Holnapra majd elmegy a hangod, és csak tátogni fogsz a Himnusz alatt – próbálta elkeseríteni Barnát Rózsa is, de az időközben megszelídült fiú csöppet sem találta lehangolónak ezt a jövőképet, sőt!
– Ha eljátsszák a himnuszunkat, az csak jó, hiszen az azt jelenti, hogy mi nyertük a döntőt. Akkor meg már kit fog érdekelni, hogy be vagyok-e rekedve? – vigyorgott elégedetten, majd rövid töprengés után hozzátette: – Egyébként meg igazatok van, nem koptatom a hangom, mert szerintem a meccs előtt is elénekelhetnénk a Himnuszt a lányoknak.
– Mi, nyolcan? – értetlenkedett Alfréd.
– Ha mi, nyolcan elkezdjük, biztosan csatlakozik hozzánk a többi magyar is – magyarázta Barna. – Úgy tudom, legalább százötven honfitársunk lesz a csarnokban.
– Minek magyarkodnánk? – fanyalgott továbbra is a bajuszos fiú, és Ákos nem titkolt megütközéssel fogadta ezt a fajta hozzáállást:
– Szerinted, aki a Himnuszt énekli, az magyarkodik? – kérdezte csöndesen, de határozottan.
Az egyébként is komor tekintetű fiatalember most, ha lehet, még sötétebb pillantásokkal illette a környezetét:
– Na, jól nézek ki – sóhajtotta színpadiasan. – Kifogtam egy szittyamagyar útitársat.
Rövid csönd állt be a társalgásban, majd kisvártatva Rózsa vette pártfogásába az Almási fiút:
– Még nem válaszoltál a kérdésre – emlékeztette Alfrédot, aki kényszeredetten hozzáfogott, hogy kifejtse a nézeteit a magyarkodásról, mint olyanról. Ákost azonban csöppet sem győzte meg a zavaros elmélet.
– Szerintem rosszul látod a dolgot – mondta. – A Himnusznak többek között az is fontos feladata, hogy adott pillanatban erősítse az összetartozás érzését. Márpedig a meccs előtti pillanatok nyilván nagyon is fontosak lesznek. Biztosan jólesik majd a lányoknak, ha biztatásképpen elénekeljük nekik a Himnuszt.
Alfréd rosszallóan csóválgatta a fejét:
– Minek is tagadnám, nagyon zavar, hogy kijelentő módban beszélsz… Valóban szándékotokban áll blamálni minket?
Barna kissé kezdett begorombulni, s bár még nem tért vissza az oroszlánszelídítőket jellemző tónushoz, azonban hanghordozásával érzékeltette, hogy bármelyik percben képes lenne erre:
– Márpedig a Himnuszt el fogjuk énekelni a meccs előtt, ha tetszik neked, ha nem! És ha ezt te blamázsként értékeled, akkor szégyellheted magad! – közölte méltatlankodva. – Nagyon is jót fog tenni a lányok küzdőképességének ez a fajta biztatás – állapította meg, miközben szépen összehajtogatta a zászlót, és elrakta a szatyrába.
Aztán elővett egy borosüveget, és Ákos felé nyújtotta:
– Kösz, hogy mellém álltál, cimbora. Cserébe meghúzhatod a flaskámat. Jóféle Egri Bikavér van benne!