Cigaretta (5/3. rész)
Gergő most is úgy viselkedett, mint mindig, amikor rajtakapták valamilyen helytelen cselekedeten. Durcás arccal üldögélve hallgatta végig édesapja előadását a cigaretta unásig ismert ártalmairól, majd gúnyosan megszólalt:
– Ezt pont te mondod, apa, aki évtizedekig dohányoztál?
– Pontosan azért mondom, mert én aztán igazán jól tudom, miről beszélek – mutatott rá Almási Károly. – Aki sohasem dohányzott, nem mesélheti el neked, milyen is az, amikor rászokik az ember. Az elején mindenki úgy van vele, mint most te. Azzal hitegeti magát, hogy „csak egy pár szálat szívok, az semmi”, meg hogy „nem akarok én rászokni, csak kipróbálom”. Ez nem így működik, kisfiam. Senki sem szilárd elhatározásból lesz dohányos. Csakhogy a néhány szál után jön a fél doboz, aztán a teljes pakli, és a végén azon kapod magad, hogy szinte akarat nélküli rabja lettél ennek a pusztító szenvedélynek, amelynek a karmaiból hihetetlenül nehéz a szabadulás. Remélem, ezt legalább elhiszed nekem.
Gergő ez utóbbiban nem kételkedett, de továbbra is úgy érezte, hogy az édesapja vizet prédikál, miközben éveken át bort ivott, és ennek az érzésének újfent hangot adott.
– Fiam, most hadd kérdezzek vissza én – mondta csöndesen apa. – Hogy lehet az, hogy nem is olyan régen még itt álltál előttem a testvéreiddel, és könyörögtél nekem, hogy dobjam el örökre azt a büdös bagót, most viszont te vagy az, aki ezt a kétes értékű stafétát át akarja venni tőlem?
– Dehogy is akarom én átvenni! – tiltakozott hevesen Gergő. – Könyörgöm, apa, ne dramatizáld már túl a helyzetet! Úgy teszel, mintha máris a tüdőrák réme fenyegetne!
Egy író embert módfelett elszomorít, ha a hallgatósága nem érti a mondanivalóját, ennél keservesebb helyzetben csak egy apa lehet, akinek a szavai ilyen látványosan peregnek le imádott csemetéjéről. De Almási Károly persze nem adta fel az egyelőre meddőnek tűnő küzdelmet:
– Volt nekem egy kedvenc tanárom annak idején, tőle hallottam ezt a bölcs mondást: Az okos más kárán tanul, az ostoba a magáén, és azon sem a hülye. Tudod, kisfiam, nekem irtózatos erőfeszítéseket kellett tennem, hogy ebből az utolsó kategóriából felverekedhessem magam az ostobák közé. Viszont nagyon szeretném, ha te, okulva az én rossz példámon, mindvégig az okosak táborában maradnál.
Eme utolsó szavaival Almási Károly már-már a hízelkedés húrjait pengette, mindhiába. Fásultan az asztalra könyökölt, és a tenyerébe hajtotta a fejét:
– Nem tudom, mit mondhatnék még, hogy meggyőzzelek. Ilyen szülői feladat elé még sohasem állított az élet, és nagyon remélem, nem is fog többé… Emlékszem, drága jó apám, amikor észrevette, hogy megdézsmáltuk a cigarettakészletét, leültetett engem meg a húgomat a nappaliban, és megkérdezte, melyikünk volt. Persze csak lapítottunk és pislogtunk mind a ketten, mint a levelibéka. Erre fogta magát, és megkínált minket.
Gergő elképedve csapta össze a kezét:
– Megkínált titeket cigivel?
– Meg bizony – bólogatott apa. – Azt mondta: ha dohányozni akartok, hát itt van, tessék, gyújtsatok rá. Ne bujkáljatok, mert még a végén felgyújtjátok a házat.
– És onnantól kezdve együtt cigiztetek? – hüledezett továbbra is Gergő.
– A csudát! Azért csinálta, hogy egy életre elvegye a kedvünket a dohányzástól. Végigszívatott velünk egy-egy szálat, mire én olyan zöld lettem, hogy akkor már valóban egyre jobban hasonlítottam egy levelibékára. Nemsokára kikéredzkedtem a friss levegőre, és ha jól emlékszem, utána egy teljes napig nem tudtam enni egy falatot sem.
– És Anikó néni?
– Fura módon neki meg sem kottyant a dolog. A családi legenda szerint nagy büszkén kijelentette: „Jó ez a cigi, apuci! Ha nagy leszek, én is dohányozni fogok!” Aztán, látod, mégiscsak úgy alakult, hogy én lettem dohányos, Anikó nénéd meg egyetlen szálat sem szívott el többé életében.
Gergő jóízű nevetéssel nyugtázta a történet végkifejletét:
– Na látod, apa! Ez a történet is engem igazol. Aki nem akar, az úgysem szokik rá, ahogy ezt Anikó néni példája is mutatja.