Cigaretta (5/2. rész)
Végiggondolta, ki lehetett az, aki a csomag cigarettát ott felejtette. Elemér bácsi néhány hete segített fát hasogatni, sőt, még a baltát is elvitte megélezni, de hát ő nem jöhet számításba, mert nem füstszűrőset szív. Amikor legutóbb szalonnát sütöttek, Kálmán, a barátja ugyan egyszer hátrajött tűzifáért, de hát ő is olyan erős dohányos, hogy egy csaknem teli pakli füstölni való elvesztését semmi esetre sem lehet feltételezni róla. Ráadásul az ominózus jelenet után csak jó két órával távozott, a többi vendéggel együtt, ez alatt az idő alatt nyilván észrevette volna, hogy valahol ott felejtette a cigarettáját.
Almási Károlynak, bármennyire is kényelmetlen és ijesztő volt számára, bármennyire is ódzkodott tőle, be kellett ismernie saját maga előtt, hogy csupán egyetlen gyanúsított maradt: Gergő.
Sokáig töprengett, mit lenne célszerű cselekednie. Az egyik pillanatban legszívesebben darabokra szaggatta volna az egész paklit, de aztán higgadtságot erőltetett magára, és visszacsúsztatta a megkezdett csomag cigarettát a rejtekhelyre, ahol rábukkant. Az elkövetkező napokban figyelte a középső fiát, és sajnos minden körülmény a kezdeti gyanút támasztotta alá. Gergő újabban mindennap talált valamilyen munkát magának, melynek során legtöbbször úgy alakította a dolgokat, hogy a kert végében, egyedül kelljen foglalatoskodnia. A cigaretta közben egyre fogyott, s jól kiszámítható volt, hogy a lurkó legkevesebb három szálat elszív délutánonként.
Péntek este a családfő behívta a dolgozószobájába a középső fiát:
– Úgy látom, mostanában nagyon rákaptál a mentolos cukorkára. Nem félsz, hogy elhízol tőle?
– Ugyan már! Ennyi mozgás mellett? – legyintett Gergő. – Az idegességet pedig kiválóan levezeti.
– Nocsak! Aztán mitől vagy annyira ideges, hogy zacskószámra szopogatod a cukrot?
– Hát, az iskola, meg minden – hebegte Gergő. – Tudod, közeledik a félévi bizonyítványosztás…
– Mondd csak, fiacskám, nem arról van inkább szó, hogy a cigaretta bűzét akarod semlegesíteni a mentolos cukorral?
Egy pillanatra megfagyott a levegő a szobában, Gergő ijedtében lélegzetet sem mert venni egy darabig, de aztán nagyot sóhajtva bevallotta:
– Igen, kipróbáltam a cigit. Pallai Tibi ma megkínált egy szállal, amikor hazafelé jöttünk a suliból.
– Kíváncsi lennék, ez a Pallai Tibi hogyan juthatott dohányneműhöz – morfondírozott apa. – Nem hinném, hogy bármelyik üzletben tizennyolc évesnek nézték volna, nem az a kimondott koravén típus.
– Nem tudom, honnan vette a bagót, lehet, hogy elcsórta az apjától – tippelt Gergő.
– No mindegy, most nem is ez a lényeg – legyintett a családfő. – Ennyi az összes mondanivalód az üggyel kapcsolatban? – kérdezte szúrós tekintettel, mire a fia lesütött szemmel bólogatni kezdett.
– Ülj csak le egy kicsit, fiacskám – tette a vállára a kezét apa, mire Gergő lehuppant a karosszékbe. – Az, amit mondtál, két okból is elkeserítő. Az egyik az, hogy cigarettázol, a másik pedig az, hogy nem mondasz igazat.
Gergő sértődötten kapta fel a fejét:
– De miért mondod azt, hogy cigarettázom? Miért fogalmazol ilyen sarkosan? Attól, hogy kipróbáltam, még…
– Mit takar nálad ez a szó, hogy „kipróbáltam”? – vágott közbe a családfő. – Hány szál cigaretta az, amelyik kipróbálásnak minősül, és mennyinél jelented majd ki, hogy dohányzol?
– Nagyon kérlek, apa, ne csinálj ebből ilyen nagy ügyet! Megkínáltak, én elfogadtam, mindössze ennyi történt. Kipróbáltam, de nem ízlett a dolog, úgyhogy nyugodt lehetsz, nem fogok rákapni – bizonygatta a fiú, majd új oldalról közelítette meg a problémát: – Megtudhatnám, hogy ki árulkodott?
Almási Károly egyelőre nem válaszolt, így hát Gergő egyedül látott hozzá a gyanúsítottak számbavételéhez:
– Biztosan Hugi volt… esetleg Öcsi. Csak ők láthattak meg az iskolából hazafelé jövet.
– És ha valaki délutánonként meglesett volna a kert végében, mit kellett volna látnia? – kérdezte halkan apa.