Nem sokkal ezelőtt felhívott egy hajdani osztálytársam, Gyula, aki sok éve Londonban él. Miután megtárgyaltuk, hogy kivel mizújs, előállt a farbával, s onnantól a következő fordulatot vette a beszélgetésünk:
– Szabikám! Igaz, te a Borbíró tér 5–ben laktál régen?
– Ott.
– Mennyi ideig?
– Hát, vagy kilenc évig.
– Nagyon jó. Meg kéne ott keresni nekem egy csajt.
– Hogy hívják?
– Azt nem tudom.
– De akkor ki ez?
– Nemsokára hazamegyek, és szeretném megtalálni. Régi szép emlékek okán.
– Hát találd. Tudod jól, hogy mekkora pártolója voltam mindig is annak, hogy akiket egymásnak teremtett a sors, azok találjanak is egymásra.
– Csakhogy segítened kéne.
– De miben? Mondjál már valami konkrétumot!
– Arra emlékszem, hogy egy tetoválás volt a seggén.
– E?
– Meg hogy a Borbíró tér 5–ben lakott. Mást nem tudok róla.
– Bakker… ezek szerint igazat mondtak Koziék rólad.
– Mert? Mit mondtak?
– Azt, hogy odakint nagyon rákattantál a fűre, Gyuszika.
– Hazudtak.
– Aham. Biztos… Tehát akkor összegezném: arra kérsz, hogy kerítsek neked elő egy csajt, akiről annyit tudsz, hogy a Borbíró tér 5–ben lakik, és tetoválás van a seggén.
– Ja, ja!
– Gyuszika! Az megvan neked amúgy, hogy most egy 14 emeletes házról beszélünk, ami 120 lakást tartalmaz?
– Meg hát.
– Vicces gyerek vagy te. Akárcsak a cigid.
– Jaj, hagyjad már ezt!
– Nem tudom, mi lehet a helyzet a nagy multikulti kellős közepén, Londonban, de tudod, Gyuszika, mi ott a Borbíró tér 5–ben, a kétezres években igencsak puritán erkölcsöket követve éltünk. Például soha nem fordult elő, hogy valaki a bemutatkozás során megmutatta volna a meztelen ülepét a szomszédjának. Hogy úgy mondjam, nem tartozott hozzá a szűk értelemben vett jószomszédi protokollhoz. Tehát nem nagyon ismertük egymást ilyen oldalunkról. Ha érted, mire célzok.
– Nem kell szerénykedni, emlékszem én még rá, hogy mekkora nagy nyomozó vagy!
– Rettentően cserben hagyott a valóságérzeted, ha azt gondolod, hogy a hízelgésed hozzásegít engem megoldani a problémádat.
– Pedig már csak benned bíztam, barátom.
– A lelki jellegű, ömlengős ráhatás a másik, ami még nem fog segíteni.
– Azt gondoltam, te vagy az a régi barát, aki segíteni fog nekem ebben.
– A nosztalgiázás meg a harmadik… Amúgy ezt mégis hogy képzelted? Csengessek be mindenkihez, és kérjem meg őket, hogy ugyan tárják már fel előttem a meztelen tomporukat, mert keresek valakit? Vagy mégis hogy a picsába? Hogy stílszerű legyek…
– Jaj! Most beugrott, hogy ilyen Rolling Stones–os, kinyújtott nyelvet ábrázolt a tetkója a csajnak.
– Aham. Varázslatos. Te Gyula! Nem lehet, hogy a te nyelved kalandozott arrafelé, azért emlékszel így? Mert ha igen, akkor máris jó hírem van!
– Micsoda?
– Hát az, hogy a keresett nyelv megvan, most is ott van a szádban. Hallom, ahogy formálod vele a szavakat.
– De hülye vagy!
– Semmit sem változtam, mi?
– Aha.
– Bárcsak ugyanezt el lehetne mondani rólad is… Na, idefigyelj, Gyuszikám! Nekem most mennem kell. Talán majd hívjál fel egy másik alkalommal, amikor kicsit kitisztult a fejed.
Hát, ebben a szellemben búcsúztunk el egymástól az éterben. És én azóta is töröm rajta a fejem, mégis, hogy a fenékbe képzelte el ezt a nyomozást…