Ez a szerény bejegyzés nagy százalékban az udvarias emberekről fog szólni, de nyomokban bunkókat is tartalmaz. Témája pedig a köszönés, annak is egy speciális válfaja, a telefonbeszélgetés végén történő elköszönés.
A telefonálás elején általában semmi probléma nem akad a köszönéssel. A távbeszélgető felek különböző időpillanatokban ejtik meg, szép sorban, így nem akadhat össze az éterben a két gesztus. Na de a végén…?! Ott már vannak bajok. Mindkét fél érzi, hogy mikor van vége a csevejnek, és az esetek jelentős részében egyszerre mondják ki a búcsúszót: szia!
Az ember eközben érzékeli, hogy a másik is épp akkor köszönt el, és azt gondolja, az ő sziája hátha nem volt elég egyértelműen hallható, ezért kimondja még egyszer, hogy szia. Nehogy bunkónak nézzék. Sajnos a vonal túlvégén ugyanígy vélekedik a delikvens, ezért ő is sziáz még egyet, ám a két szia újra összeakad. Innentől kezdve pedig nagyon vigyázni kell rá, nehogy végtelen ciklusba kerüljenek a felek, mert ez azt eredményezné, hogy az elköszönés jóval hosszabb időtartamot venne igénybe, mint maga a lényegi távbeszélgetés.
Sok ismerősömhöz hasonlóan jómagam már eleve az újonnan meghonosodott köszönést alkalmazom a beszélgetés végén, ami nem más, mint a szia egyszerű megkettőzése, azaz a „sziaszia”. De mivel a sziasziát a másik fél is hajlamos alkalmazni, pontosan ugyanolyan okokból, mint én, hát ezzel sem vagyunk előrébb, megint csak rettentően magas a végtelen ciklusba kerülés veszélye. Arról nem is beszélve, hogy brit tudósok kimutatása szerint, amennyiben a folyamatnak nem lehet gátat szabni, akkor ez év végén már a „sziasziaszia”, jövőre pedig a „sziasziasziaszia” lesz a standard.
Néha az az érzésem, hogy ezt az egész mizériát valahogy a telefontársaságok gerjesztik, kapzsi módon bezsebelve az egyre hosszabb elbúcsúzás során keletkező díjakat. Aki azt képzeli, hogy ezek a cégek majd önmérsékletet tanúsítanak, és az elbúcsúzás idejére kedvezményes tarifát fognak felszámolni, az túlságosan naiv.
No persze, ebben az esetben is a bunkók járnak jól, mert eleve nem köszönnek. Hol érdekli őket, hogy a másik hány darab sziát mond, amikor ők egyet se mondanak úgyse’, nem igaz? De.
Nagyjából ennyit akartam megosztani a drágakedves olvasóval a mai napon eme súlyos témában.
(Jaj! Majdnem bunkó lettem én is, mert nem köszöntem el…)
Sziasztok!
Öööö… Sziasztok! Sziasztok!