Valótlan világtalan – 48. rész

Május 12., 17 óra 41 perc

A szavazatok napok óta szép számmal áramlottak a hat megjelölt játékosra, majd amikor a publikum lendülete kezdett alábbhagyni, Kép Ernő bejelentette, hogy ki az a három lakó, akinek vasárnap meg kell mérettetnie magát a stúdióban a Nyaralóban maradás jogáért, s ekkor újra fellángolt a szavazási láz.

Lenke néni és Bulcsú nem igazán törődött az eredménnyel, tekintettel arra, hogy előbbinek nem jutott el a tudatáig a dolog, utóbbit pedig egy csöppet sem érdekelte. Taksonyt viszont nagyon megdöbbentette a tény, hogy a dobogósok közé került. Első ízben szembesült azzal az eshetőséggel, hogy néhány nap múlva akár újból az aluljáróban találhatja magát, s elfacsarodott a szíve a gondolatra. Mellesleg azt sem nagyon értette, hogy miért váltott ki ilyen fokú antipátiát a személye a közönség körében. Most éppen az inast interjúvolta az okokkal kapcsolatban.

– Mondja csak, Archibald, maga szerint miért akarnak engem mindenáron kiszavazni a nézők? – kérdezte egy jéghideg nagyfröccs rendelése után.

– Valóban kíváncsi az ezzel kapcsolatos nézeteimre, uram?

– Naná! Különben mi a fenének kérdeztem volna, nem igaz? Lökje az igét, öregfiú!

– Nos, meglátásom szerint, uram, amikor ön felönt a garatra, nem mérlegeli a kimondott szavai súlyát, s így néha meglehetősen durván bánik a lakótársaival. Minden bizonnyal ez az a mozzanat a viselkedésében, ami taszító hatással van a nézőkre.

Taksony arcára leírhatatlan döbbenet ült ki:
– Mit beszél, Archibald? Méghogy én durváskodom a többiekkel?

– Sajnos ez a helyzet, uram. Például tegnap este is, amikor a kártyaparti során vita keletkezett egy elfogott piros ultimó tárgyában, ön azt javasolta Végső úrnak, hogy tegyen látogatást egy ló belsejében, az állat hátulsó testnyílásának igénybevételével. Aztán, amikor Farkas úr is a fiatalember pártjára állt a szabályértelmezést illetően, ön felajánlotta a fent említett ló legnemesebb szervét az idős bácsi számára, hogy úgy mondjam, fakultatív jellegű hasznosítás céljából.

– Ilyet mondtam volna? – vigyorgott a hajléktalan. – Nem is emlékszem rá.

– Természetesen megpróbáltam jelentősen moderálva visszaadni az ön szavait – fejtette ki Archibald, és pontosan látszott az arcán, hogy a hajléktalan által használt kifejezéseket sohasem venné a szájára. – Mindazonáltal nem lep meg, hogy nem emlékszik rá, uram.

Taksony elgondolkodva iszogatta a fröccsét, s egy idő után a lehetséges megoldás felé terelődtek a gondolatai:
– Mondja csak, öregfiú, maga szerint mit kellene tennem, hogy a hátralévő időben visszaszerezzem a nézők kegyeit?

– Elsősorban az italfogyasztást kellene visszafognia, uram, mivel a…

– Ez rossz terv! Elvetve! – vágott közbe a hajléktalan, miközben kiürült poharát újratöltési céllal az inas elé tolta. – Mi a kettes számú verzió?

– Nos, ebben az esetben azt tanácsolhatom, hogy a káromkodásnak kell valahogy gátat szabnia, uram – sóhajtott megadóan Archibald. – A trágár szavakat teljes mértékben ki kellene iktatni a mondanivalójából. Véleményem szerint konkrétan a „csíra”, a „gyökér” és a „köcsög” kitételek azok, amelyeket célszerű lenne szelídebb jelzőkkel felcserélnie.

– Magánál már ezek is káromkodásnak számítanak? – röhögött Taksony. – Hát mire lehet felcserélni azt, hogy csíra? Különben is: aki gyökér, az gyökér, annak nem mondhatom azt, hogy lombkorona.

– Mindenesetre finomíthatná a jelzőket teszem azt egy-egy előtaggal, uram – javasolta az inas, majd mintákat is bemutatott: – Csíra helyett például mondhatná azt, hogy búzacsíra. Gyökér helyett pedig azt, hogy ginzenggyökér. Ezáltal jelentősen tompulna a bántó kifejezések éle.

– És mivel tompítsam a köcsögöt? – vihogott a hajléktalan.

– Mondja azt: te bő szájú, öblös cserépedény! – ajánlotta Archibald. – Ennek a szelíd káromkodásnak bizonyára sokkal pozitívabb visszhangja lenne a közönség körében, uram.

Ennek a szelíd káromkodásnak már Taksonynál is olyan pozitív visszhangja volt, hogy egyetlen további kérdést sem volt képes feltenni az egész testét rázó röhögéstől.