Május 13., 17 óra 00 perc
Eljött a döntés napja. Délután Lenke néni, Taksony és Bulcsú beültek a Sugár TV mikrobuszába, és útnak indultak az endrevárosi stúdió felé, ahol már minden készen állt a show-ra.
Este hétig minden a tervek szerint haladt, akkor azonban váratlan látogatói érkeztek az igazgatónak. Alig Győző egy felindult nőszemélyt és egy jóval nyugodtabb férfiút kísért be Sugár úr irodájába.
– Szerte Krisztina vagyok, ez pedig itt a vőlegényem, Mr. Charles Kovatch. Gondolom, a nevem alapján rájött, hogy milyen ügyben keresem – hadarta idegesen a hölgy.
– Csak nem Lenke néni keresztlányához van szerencsém? – meresztette a szemét az igazgató.
– Az vagyok – vakkantotta a hölgy. – Most érkeztünk Montrealból, a reptérről egyenesen ide hajtattunk, miután vásároltunk néhány bulvárlapot, és elképedve láttuk, hogy mindegyikben szerepel a keresztanyám… Mondja csak, igazgató úr, mire véljem mindazt, ami itt történik?
Sugár úr már éppen válaszra nyitotta a száját, amikor Mr. Charles Kovatch megelőzte:
– Ugyan, darling, mire való ez a nagy indulat?
– Te csak ne nyugtass engem, darling! Nem hagyom, hogy a keresztanyám köznevetség tárgya legyen! Lenke néni nélkül én innen egy lépést sem vagyok hajlandó tenni… Érthető voltam?
– No de darling! Emlékezz vissza: amikor Gloria néni jelentkezett arra a vetélkedőre, mindenki ellenezte, Harold bácsi is, meg Elisabeth néni is, sőt, a kis Johnny is csak nevetett rajta, egyedül Freddie bácsi pártolta az ügyet. Aztán mi lett belőle? Gloria néni nyert ötvenezer dollárt, és mindenki boldog volt. Elisabeth néni megvehette az új konyhabútort, Harold bácsi lecserélhette a kocsiját, és a kis Johnny is megkapta a hokifelszerelést.
Sugár úr egy pillanatra elbizonytalanodott annak kapcsán, hogy most akkor melyiküknek is rokona Szerte Lenke, de aztán feltalálta magát, és gyorsan közbevágott:
– Ha lennének olyan kedvesek megengedni, hogy én is szóljak egy pár szót… Köszönöm szépen. Nos, kisasszony, szó sincs róla, hogy Lenke néni bárki szemében is nevetség tárgya lenne. Sőt! A nézőink nagyon is a szívükbe zárták az elmúlt hetekben. Hogy erről a saját szemükkel győződhessenek meg, felajánlom önöknek, hogy legyenek ma este stúdiónk vendégei. Ha elfogadják a szíves invitálást, perceken belül találkozhatnak Lenke nénivel… Aztán, hogy magukkal viszik-e…
– Nem kérdés, hogy magunkkal visszük! – szögezte le a leendő Mrs. Kovatch. – Nem azért látogattam haza Kanadából öt év után, hogy most egy hónapig csak a képernyőn lássam a keresztanyámat.
– No de darling! – szólt közbe a leendő papucsférj. – Elvennéd tőle azt az esélyt, hogy ő legyen a nyertes? Itt azt írják – mutogatta a kezében lévő sajtótermék címlapját –, hogy egy húszmilliós nyaraló a főnyeremény!
– Ugyan, Charles! Mit érdekel minket a pénz? Csakugyan azt hiszed, hogy ebben a pillanatban ez a legfontosabb a számomra?
– Kérem szépen – vette át a szót újból az igazgató –, lehet, hogy amin vitatkozunk, az egy röpke órán belül okafogyottá válik, ugyanis éppen most zajlik az első kiszavazás, és az is megeshet, hogy éppen Lenke néni távozása mellett döntenek majd a nézők, főleg akkor, ha látják, hogy megjöttek a szerettei Kanadából. Ezért arra kérem önöket, hogy fáradjanak át a sminkszobába, hogy ott készülhessenek fel a nagy találkozásra – javasolta Sugár úr, azzal átadta a vitatkozó párt Alig Győzőnek, majd berohant a vezérlőbe, és Kép Ernő fülére mondatta, hogy miféle vendégek érkeznek perceken belül a stúdióba. A műsorvezető becsületére legyen mondva, valamennyi rejtett képességét a felszínre hozva, olyan szívfacsaróan megható show-t rittyentett a szimpla szavazásnak indult műsorból, hogy még a díszletmunkások is sírva fakadtak. Az egyetlen szem, amelyik száraz maradt a stúdióban, Jumurd Izsák operatőr üvegszeme volt.
Sugár úr is megkönnyezte a kiszavazást, amikor látta, milyen hatalmas tömegben áramlanak a hívások Lenke néni emelt díjas telefonszámára.
– Ez igen! – csettintett elégedetten. – Ma is hülyére kerestük magunkat, és még csak nem is csaltunk!
Május 14., 22 óra 12 perc
Bulcsú nem is vette észre, mikor maradt kettesben Nusival a nappaliban. Csodálkozva pillantott körbe. Az imént még itt bohóckodott Odeba meg Taksony, együtt ugratták valami blődséggel Emőkét, de hogy mivel, azt már nem tudta felidézni. Mint ahogy azt sem, mióta ülnek kettesben a lánnyal, úgy, mint ama bizonyos első beszélgetésük idején.
– Emlékszel? Pár hete is ugyanígy ültünk itt – szólalt meg félénken Nusi.
Bulcsú nem válaszolt. Persze, hogy emlékezett. Naná, hogy emlékezett! Csak akkor még úgy gondolta, hogy egy egyszerű lánnyal beszélget, de ma már tudta: egy örömlánnyal tette ezt. Hehehe, jó vicc! Egy szomorú fiú és egy örömlány!
– És te ugyanúgy nem szóltál semmit, ahogyan most – rebegte Nusi.
Mit is szólhatna? Hogy neki lett igaza? Hogy mégiscsak hazudik minden nő?
– Nézd, Bulcsú, én csak azt szeretném, ha elhinnéd: én valóban el akartam neked mondani mindent, de úgy éreztem, egyelőre nincs erőm hozzá. Kellett volna még egy kis idő. Mindent elmeséltem volna. Azt, hogy miért választottam azt az életet, és hogy aztán hányszor akartam kiszállni. Hogy miért jelentkeztem ebbe a műsorba, és azt is, hogy mit éreztem, amikor először megláttalak.
– Hagyjuk ezt, Nusi. Te nem tartozol nekem magyarázattal, hiszen sohasem állítottad, hogy te vagy az a lány, aki hűséges, aki sohasem hazudik, és akivel össze akarsz ismertetni – mondta Bulcsú.
– Jóságos ég! Épp olyan cinikus, közönyös a hangod, mint akkor! Mit tehetnék, hogy ne zuhanj vissza abba a hangulatba?
– Semmit. Bár annak idején sem tettél volna semmit! Akkor is elkezdtél provokálni, aztán mi lett a vége?
– Ez lett a vége? – kapaszkodott bele a szóba Nusi. – Ezek szerint neked semmit sem jelentett az a csók? Én nem úgy éreztem – tette hozzá reménykedve, de a válasz hamar lehűtötte:
– Az egy egyszerű, úgynevezett színpadi csók volt – jelentette ki Bulcsú.
Az örömlány megsemmisülten kuporgott még néhány percig a helyén. Aztán megkeményítette a szívét, felállt, és búcsúzóul így szólt:
– Köszönöm, hogy te legalább őszinte voltál hozzám. Jó éjt!
Bulcsút váratlanul érték a lelkében feltoluló érzelmek. Hirtelen olyan fájdalmasnak érezte a lány távozását, mintha örökre elment volna. Utána akart kiáltani, de akkora gombóc ült a torkában, hogy még csak egy halk nyögést sem volt képes hallatni.