Cigaretta (5/1. rész)
Egy csöndes őszi estén, amikor a család már nyugovóra tért, Almási Károly beült a dolgozószobájába, hogy befejezze végre legújabb kisregényét. A sietségre minden oka megvolt, mert a kiadótól már többször is sürgették a héten, hogy mielőbb adja le a kéziratát, ellenkező esetben a kötetet nem fogják tudni a karácsonyi vásárra megjelentetni.
Károly persze igazat adott a türelmetlenkedő főszerkesztőnek, de úgy gondolta, nem lenne szerencsés, ha épp a végét csapná össze a történetnek, hisz ez több hónapos munkája értelmét kérdőjelezné meg. Kért hát néhány nap haladékot, és éjszakánként megpróbált kizárólag az írásra koncentrálni.
Nos, a munkára való összpontosítás ezen az estén késedelmet szenvedni látszott, tíz óra tájban ugyanis rövid kopogás hallatszott a dolgozószoba ajtaján, majd Ákos nyitott be a helyiségbe:
– Apa! Ne haragudj, hogy zavarlak, de valamit meg kell kérdeznem tőled – jelentette be az elsőszülött fiú.
Az író örökre búcsút mondott annak a szellemes összetett mondatnak, amelynek megfogalmazásán percek óta fáradozott, és amely most tovarepült az elméjéből.
– Kérdezz csak bátran, nagyfiam – sóhajtotta.
– Gergő viselkedésében nem tapasztaltál semmi furcsát mostanában?
– Mire gondolsz? – ráncolta össze a homlokát gyanakodva a családfő.
– Konkrétan semmire, de olyan furcsa, rossz előérzetem van… Tudod, ma délután a Pallai fiúkkal láttam hazafelé jönni az iskolából, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez valami túláradó boldogsággal töltött el.
– Miért, mi a baj ezekkel a Pallai fiúkkal?
– Hát, nincs valami jó hírük a környéken, meg azt hiszem, az iskolában sem. Tíz perce például, amikor Imre barátomtól hazafelé jövet átvágtam a parkon, ott láttam ezeket a fiúkat jó néhány suhanc társaságában, és… szóval, nem tudom pontosan, mit csinálhattak, de azt jó hangosan tették, az biztos. Olyan benyomást keltettek, mintha ittasak lettek volna, vagy talán ami még annál is rosszabb…
– Kábítószer? – kérdezte riadtan a családfő, miközben teljesen megfeledkezett a gondolataiban mind ez idáig ide-oda röpködő lírai mondatokról.
– Sajnos, ma már ezt sem szabad kizárni – bólintott szomorúan Ákos. – Épp ma olvastam róla, hogy a drogtörvény enyhítése óta nagy elánnal lendültek akcióba a dílerek. És persze azok is, akik az iskolák környékén szokták beetetni a gyerekeket.
– Megnyugtatlak, hogy az öcséd egész este ki sem tette a lábát hazulról – szögezte le Almási Károly, majd hozzátette: – De azért jó, hogy szóltál. Nem árt, ha rajta tartjuk a szemünket az öcséden.
Ezek után természetesen már szó sem lehetett a kisregényhez való visszatérésről. Az író elkeseredetten konstatálta, hogy az ihlet tovaszállt, és kikapcsolta a szövegszerkesztőt. Megfogadta magában, hogy másnap minden szabad percét az alkotásnak fogja szentelni, de a dolog úgy alakult, hogy délután épp Gergő volt az, aki megzavarta az írásban:
– Apa, fel kellene mennem a netre. A történelem házi feladathoz lenne szükségem egy-két illusztrációra.
Almási Károly gyanakodva fintorgatta az orrát:
– Drága csemetém, mitől vagy te ilyen füstszagú? – kérdezte, miután középső fia „bűvkörébe” került.
– Segítettem anyának avart égetni – felelte Gergő. – Sőt, tulajdonképpen majdnem én csináltam az egészet, mert anya egy kissé le van maradva a vacsorával.
– Na jól van, fiam, bütyköld csak a gépet – emelkedett fel az íróasztala mögül apa. – Én addig járok egyet a kertben. Jót fog tenni most egy kis testmozgás, meg aztán úgysem tudnék most megmaradni melletted – tette hozzá incselkedve. – Ha végeztél, kérlek, szellőztess ki magad után.
A családfő tehát kivonult a szabadba, és hogy igazán megmozgassa elgémberedett tagjait, hátrament a fáskamrához, mert elhatározta, hogy aprítani fog egy kis tüzelőt. Remélte, hogy a munka nemcsak a testét, de a szellemét is felpezsdíti majd, s ezáltal újult erővel foghat neki a kisregénye befejezésének. Amint a balta után kutatott a kamra félhomályában, ismerős tárgyat tapogatott ki a keze. Egy olyan tárgyat, amelyhez neki már régóta nem volt köze, tehát módfelett indokolatlannak találta a jelenlétét az Almási-házban. Egy pakli cigarettát.