A „Z” akta – 4. rész
Egészen megsajnáltam a srácot, amikor láttam, hogy elfutja a könny a szemét. De végül nem ez zökkentett ki a szerepemből. Hirtelen fölegyenesedett, és durván odavágta:
– Ők nem is a szüleim! Maga meg hagyjon engem békén!
Azzal elindult vissza, a parkoló felé, viszonylag biztos léptekkel. No igen, most már elmúlt nála az első tériszonyos sokk, és időközben nyilván fel tudta mérni, hogy egy teljesen biztonságos terepen van, úgyhogy magabiztosan lépdelt visszafelé… De csak egy darabig. Alig harminc méter után úgy tűnt nekem, hogy egyre jobban rázza a vállát a zokogás.
Aztán a léptei is meglassultak, nem volt nehéz utolérnem. A vállára tettem a kezem:
– Szerintem üljünk le oda – mutattam a parkerdő szélén álldogáló filagóriára. – Talán nem ártana megbeszélnünk néhány dolgot.
Megtörölgette a szemét.
– Csak ne lennék ennyire szomjas! – jajdult fel a másnaposok kétségbeesett hangján.
– No, erre máris tudok gyógyírt – biztattam, és karon fogtam, hogy visszavezessem a kocsimhoz. Valamivel könnyebb volt vezetni most, hogy nem volt bekötve a szeme.
A csomagtartóban lévő hűtőtáskából egy–egy palack ásványvizet vételeztünk, aztán már tényleg nem volt akadálya, hogy letelepedjünk a filagóriában.
– Hogy értetted azt, hogy nem is a szüleid? – vágtam bele a közepébe, de dacosan reagált:
– Előbb kezdje maga! Még azt sem tudom, hogy hívják!
Nem tudtam legyűrni egy félmosolyt:
– Hát ez sincs meg a tegnap estéből? Pedig bemutatkoztam.
– Na és? Lehet, hogy nem is az igazi nevét mondta be – erőlködött, pedig jól látszott rajta a teljes homály. – Egyáltalán micsoda maga? Valami magánnyomozó?
– Úgy nézek ki, mint egy magánnyomozó? – kérdeztem vissza. – Mert ha igen, akkor te meg egy igencsak kalandvágyó fiatalember lehetsz, mert nagyon komolyan rám nyomultál tegnap este, pedig nagyjából ugyanúgy néztem ki, mint most.
– Tudja, mit? Megmondom én, hogy minek nézem! – harsogta még mindig dacosan, és talán most mert először hosszasabban a szemembe nézni. – Maga valami unatkozó újgazdag úriasszony lehet, aki imád mások magánéletében turkálni! Mert a sajátja nem elég mozgalmas!
Ezek után jelentős hatásszünet következett, amelynek az volt az érdekessége, hogy annak ellenére tartottam én, hogy nem is jómagam voltam az utolsó felszólaló.
Először is emberfeletti önuralommal kellett ahhoz, hogy visszatartsam a röhögésemet. A saját életem nem elég mozgalmas? Drága kincsem, ha csak egy hétre cserélhetnénk, te már csütörtök reggel a templom küszöbén átkúszva könyörögnél a Megváltóhoz, hogy hozza előre a visszacserét vasárnap estéről, különben te ebbe bele fogsz pusztulni!
Viszont annak módfelett örültem, hogy a fiúka elkalandozott lelke jól láthatóan kezd visszatérni a testébe, és biztos voltam benne, hogy hamarosan úgy megnyílik előttem, mint egy könyv.
– Nem is olyan rossz definíció – jegyeztem meg elismerően, de azért vigyáztam rá, nehogy túlzott önbecsülési spirálba kavarodjon a drága, ezért rögtön meg is tettem a kiegészítéseket:
– Unatkozó újgazdag úriasszony. Hmmm… Ilyenkor sajnálom, hogy irodalmilag nem vagyok elég képzett. Ez még alliterációnak számít? Egyáltalán, magánhangzók esetében lehet alliterációról beszélni? Főleg úgy, hogy az egyik U rövid, a másik kettő meg hosszú.
Eme felvezető után azonban komolyra fordítottam a szót:
– Balázs, én egészen őszinte leszek hozzád. Azt gondolom, neked most arra van szükséged, hogy egyenesen, felnőtt emberhez méltó módon beszélhess erről a dologról olyasvalakivel, aki kellő empátiával viszonyul a témához.
Kicsit lanyhulni látszott a sértődöttsége, úgyhogy tovább ütöttem a vasat:
– Én egy szolgáltató irodát üzemeltetek, amelyiknek elég jó a híre. Bizonyára ezért fordultak hozzám a szüleid, amikor…
– Ők NEM a szüleim! – vetette közbe, újra csak elragadtatva magát érzelmileg.
– Rendben, akceptálom a te jelenlegi lelkiállapotodat. Tehát: Zielinszky úr és kedves felesége pár héttel ezelőtt megjelent az irodámban, és előadták a panaszukat, miszerint Balázs, az egyetlen fiuk hónapok óta nem ad életjelet magáról. Hiába jelentették be az eltűnést a rendőrségen, nem érzik úgy, hogy bármiféle haladás lenne az ügyben. Amikor ezt…
– Rendőrségre szaladgálni bezzeg tudnak! – vágott közbe újra. – De az, hogy ők huszonkét éven keresztül hazudtak nekem, az nem bűn? Azt milyen hatóság fogja elbírálni?
Ritkán történik meg velem egy–egy megoldandó ügy kapcsán, hogy amikor pont bekerülök a sűrűjébe, akkor érzem azt, hogy ez végül sikerrel fog kecsegtetni. De most ez volt a képlet. És magamban nem győztem hálát adni a Magasabbrendű Intelligenciának, amiért nem úgy intézte a körülményeket, hogy nekem ezzel a fiúkával le kelljen feküdnöm, csak azért, hogy visszaterelhessem az életének folyását a természetes medrébe.