A „Z” akta – 5. rész
Nagyon szeretem azt a tárgyalási stratégiát, amelynek az a lényege, hogy az ember egyszer csak minden átmenet nélkül nekiszegez a másiknak egy olyan kérdést, amely szinte semmilyen kapcsolatban nincs az előző témákkal. Egy élmény figyelni, hogy a delikvenst mennyire és milyen irányban zökkenti ki az ilyesmi.
Eljött a pont, hogy a fiúkánál is alkalmazzam ezt a metódust, így hát megkérdeztem:
– Mondd, Balázs, te mi akarsz lenni, ha nagy leszel? Úgy értem, mi a terved az életeddel?
Már megint bevált. A srác arcáról egy pillanat alatt leolvasható volt, hogy imád saját magával foglalkozni, magáról beszélni.
– Színész leszek – jelentette ki nagyon határozott büszkeséggel, láthatóan egy pillanatig sem töprengve azon, mire fel történt ez a meredek váltás.
– Jelentkeztél a színművészetire is, meg minden?
– Nem, egy színitanodában tanulok, magánúton.
– Tehát már fel is vettek?
– Igen.
– Derék dolog. Mondjuk a külső adottságaid abszolút megvannak ehhez a pályához. De vajon a belsők is?
– Szerintem igen.
– Szerinted előnyös tulajdonság egy színészi pályára készülő embernél, hogy csak egyféle szemszögből képes vizsgálni a dolgokat?
A fiúka kezdett ráébredni, hogy voltaképpen még mindig ugyanarról beszélgetünk, a különös kitérő dacára. Össze is vonta a szemöldökét cudarul. Majd megkérdezte, hogy mire célzok. Én meg ritkán titkolózom, ha ilyen morcosan kérnek meg a kifejtésre.
– Nézd, Balázs! Amióta ez a téma szóba került köztünk, egyfolytában azt érzékelem, hogy téged a saját szempontjaidon kívül semmi más nem érdekel. De például belegondoltál már abba, hogy milyen lehet most a szüleidnek? Mit élhetnek át?
– Nem a szüleim, értse már meg!
– Jó, ezt már hallottam. Nem haragszol, ha mégis így fogok hivatkozni rájuk? Egyáltalán honnan veszed, hogy nem ők az igazi szüleid?
– Nem honnan veszem, hanem honnan tudom.
– Jó. Akkor: honnan tudod?
– Elszólta magát előttem egy rokonunk, hogy csak örökbe fogadtak… Vagyis… az ő rokonuk… Vagy hogy mondjam…
Erősen belenéztem a szemébe. Most megint a korábbi fiúka volt, a színészi büszkeség odalett, visszajött a dac, a sértettség és az önsajnálat.
– Látod, Balázs, még te magad is küszködsz ezekkel a fogalmakkal, és ehhez a körmönfont küszködéshez a lehető legostobább módot választottad. Azok nélkül az emberek nélkül próbálsz rájönni valamiféle megfejtésre, akikre ez pontosan ugyanúgy és pont ugyanolyan mértékben tartozik, mint rád. Te egyszerűen fogtad magad, és kiléptél az életükből, váltig bizonygatva saját magad előtt, hogy ők márpedig mostantól nem a szüleid. Szerinted ők is így élik meg ezt a helyzetet? Szerinted megvonták a vállukat, és azt mondták: „hát, ha eltűnt, hát eltűnt, úgyse a mi gyerekünk volt”? Nem, Balázs, ők a rendőrséghez fordultak, aztán meg hozzám, és amikor a segítségemet kérték, igen sok mindent elmeséltek rólad, csak azt az egyet nem említették, hogy te igazából nem is az ő gyerekük vagy. Meg sem fordult a fejükben, hogy ne a sajátjukként emlegessenek téged.
Meg kellett állapítanom, hogy a fiúkának bizony van tehetsége a színészethez, mert most egyszeriben új arcát mutatta felém. A hideg cinikus, vitriolost.
– Nagyon szép védőbeszéd volt. Kis híján meghatódtam. Mit fizettek magának ezért? Úgy is kérdezhetném: mennyi a tarifám? És előleg is volt? A többit meg majd a megtalálásom után? Vagy hogy megy ez manapság Pesten? Megsasolta, hogy milyen kocsival érkeztek, és annak alapján árazott be engem? Nagyon kíváncsi lennék, hogy mit érek meg nekik. Mekkora a sikerdíj? Ötszámjegyű az összeg? Vagy hat? Esetleg hét?
Most először alakult ki közöttünk olyan helyzet, hogy egészen sokáig néztünk egymás szemébe. Szegénykém még nem tudta, hogy aki olyan pókercsatákon edződött, mint én, annak az ilyesmi egészen laza bemelegítés, rutingyakorlat. Mindenesetre nem csodáltam, hogy ő sütötte le a szemét, mégpedig abban a pillanatban, amikor elővettem azt a halk, érzelmes és bizonyos esetekben egészen izgató hangszínemet, amivel megkérdeztem tőle:
– Mondd, tulajdonképpen miért haragszol ennyire rájuk?
Nemcsak a szemét sütötte le, hanem egy idő után a fejét is lehajtotta. Aztán már olyan hangon, amelyik nélkülözött minden magabiztosságot, szinte suttogva bökte ki:
– Mert nem mondták el nekem az igazat.