Az egyik november végi délutánon félreérthetetlen egyértelműséggel köszöntött be a tél. Szinte egész nap havazott, a nagy pelyhek hamar vastag hótakaróvá álltak össze, s beborították az utakat, az autókat, a háztetőket.
Almási Károly épp a legkisebb fiával tartózkodott otthon, így hát estefelé, amikor elállt a hóesés, őt kérte meg, hogy segítsen neki letakarítani a házuk előtti járdát. Öcsi azonban egyelőre nem lelkesedett az ötletért:
– Na de apa! Hiszen láthatod, hogy éppen tanulok!
– Majd folytatod később – legyintett apa. – Egy fél órácska testmozgás a jó levegőn éppenséggel nagyon is hasznodra fog válni. Sokkal frissebb lesz utána az agyad, majd meglátod.
Öcsi elkeseredve pillantott ki az ablakon:
– Még hogy jó levegőn? – hüledezett. – De hiszen van vagy tizenöt fok, mínuszban!
– Pontosan ezért kell hamar cselekednünk – mutatott rá apa. – Villámgyorsan jégpáncél alakulhat ki a járdán, és ha valaki elesik a házunk előtt, akkor nem mentegetőzhetünk a saját lelkiismeretünk előtt azzal, hogy túl barátságtalannak és kellemetlennek találtuk az időjárást.
Öcsi kelletlenül összecsukta a munkafüzetét, és öltözködni kezdett, Almási Károly pedig szomorúan gondolt arra, hogy a legkisebb csemetéje milyen változásokon ment végbe az utóbbi időben. Néhány éve még a tél volt a kedvenc évszakja, alig várta, hogy leessen az első hó, onnantól kezdve be sem lehetett édesgetni a kertből, ahol egész álló nap sarkkutatósat játszott, meg expedíciósat, bár ez utóbbi kifejezés szabályos kiejtésével akkor még jelentős gondjai voltak… Most meg? Mint egy puhány anyámasszony katonája!
Ez a jelző később többször is felbukkant a családfő gondolataiban, miközben a járdát takarították. Ő haladt elől a hólapáttal, Öcsi pedig mögötte a seprűvel, de a lurkó így is folyton a hideg szél miatt nyafogott.
– Még te beszélsz? Hiszen a szélárnyékomban haladsz! – nevetett apa. – Különben is, ha az embert nehézségek elé állítja az élet, nem duzzogni meg siránkozni kell, hanem…
– Mit mondasz, apa? – hangzott hátulról. – Egy szót sem értek ebben az átkozott hóviharban!
Almási Károly megállt a munkával, a hólapátra támaszkodott, és azon töprengett, vajon mi lenne annak a meteorológusnak a sorsa, aki ezt az időjárást a „hóvihar” szóval tartaná indokoltnak leírni. Egész biztos, hogy páros lábbal rúgnák ki.
– Nézd, fiam, csupán annyit akartam neked mondani, hogy ha valamiféle megpróbáltatás elé állít minket a Mindenható, azt egyáltalán nem azért teszi, mert a nyavalygásunkat meg a sirámainkat akarja hallani. Ő inkább arra kíváncsi, hogyan tudunk megbirkózni a…
– Itt szenvedek ebben az iszonyú hidegben, és még csak panaszkodnom sem szabad? Ez nem igazság! – jelentette ki durcásan Öcsi.
– Édes csemetém! A nehézségek elviselésének nem a legpraktikusabb módja, ha az ember folyton zsörtölődik meg siránkozik. Azzal csak a saját helyzetét súlyosbítja. Hiszen így semmi más nem lebeg a lelki szemei előtt, mint a saját nyomorult helyzete, s a lelki fülei is egyre csak azt visszhangozzák, hogy „Jaj, én milyen szerencsétlen vagyok!” meg hogy „Mivel érdemeltem én ki ezt a töméntelen szenvedést?”. Sokkal jobban jár az, aki ilyenkor éppenséggel eltereli a figyelmét a gondokról valamilyen módszerrel.
– Nem ártana, ha megtanítanál egy ilyen módszerre – dörmögte a kisfiú.
– Megtanítalak én többre is, hiszen se szeri, se száma az ilyesféle praktikáknak – mosolygott apa. – Gondolj például arra, hogy fognak örülni anyáék, ha hazajönnek, és meglátják, hogy mi sem múlattuk hiába az időt. Vagy gondolj arra, hogy fog örülni Kemenes néni, ha majd reggel megy a közértbe a botjával, és azt látja, hogy nem kell térdig érő hóban botladoznia, vagy éppenséggel jégen csúszkálnia. Vagy pedig – ha már gyerek vagy – fogd fel játéknak az egészet. Képzeld azt, hogy egy jégtörő hajó vagy, esetleg az a kapitány, akiről annyit olvastál kisebb korodban… hogy is hívták…?
– Fergusson – szólt közbe segítőkészen Öcsi, aztán megkérdezte: – Mondd, apa, neked mi a túlélési praktikád? Te mire gondolsz hólapátolás közben? Mert azt nem hiszem el, hogy te ne szenvednél ebben a zord hidegben.