Almási Károly elmosolyodott.
– Megmondom én neked, mire gondoltam. Vagy inkább kire! – emelte fel a mutatóujját, hogy aztán Öcsire irányítsa azt: – Rád, kisfiam. Erről a lapátolásról ugyanis eszembe jutott egy nem is olyan régi eset. Talán négyéves lehettél, amikor egy szép tavaszi napon a kertben tevékenykedtem. Te kijöttél utánam, és érdeklődve figyelted, mit csinálok. Amikor megtudtad, hogy éppen műtrágyát szórok szét, nagyon elkedvetlenedtél, és azt tudakoltad tőlem lebiggyedt ajakkal, hogy akkor ezentúl majd művirágok fognak–e nőni a kertünkben. Ha hiszed, ha nem, alig tudtalak megvigasztalni – mesélte apa, s neki láthatóan csöppet sem volt szüksége vigasztalásra, mert ma is megnevettette ennek az emléknek a felidézése, legfőképpen azért, mert ez az emlék egy másik történetet is eszébe juttatott, s azt is megosztotta a legkisebb fiával:
– A művirágokat egyáltalán nem kedvelted. Sőt, egyenesen viszolyogtál tőlük. Ugyanis a műtrágyás eset előtt nem sokkal Tekla néninél voltunk vendégségben. Nem tudom, emlékszel–e rá, de neki az volt a mániája, hogy művirágokkal rakta tele az egész lakását. De nem ám ezekkel a ma divatos, igazán élethű példányokkal, hanem azokkal a jóféle szocialista–realista förmedvényekkel, amikre egy jobb érzésű ember ránézni sem bírt. Mint később kiderült, a kishúgoddal végigszimatolgattátok az egész giccsparádét, és konstatáltátok, hogy ezeknek a virágoknak semmi szaga sincs. De nem elégedtetek meg a puszta ténymegállapítással, elhatároztátok, hogy segítetek a bajon, és azon nyomban akcióba is lendültetek. Elcsentétek a mosdóból az illatosító spray–t, és nagy egyetértésben lefújkáltátok vele a művirágokat.
– És ti nem vettétek észre, hogy miben mesterkedünk? – csodálkozott Öcsi.
– Nem, mert éppen a konyhában tevékenykedtünk. Jobban mondva én voltam az, aki tevékenykedett, Tekla néni meg osztogatta az utasításokat, mégpedig abban a tárgyban, hogy miképpen alakítsam ki az újonnan vásárolt konyhaszekrénye polcbeosztását. Szóval, mire észrevettük, hogy min ügyködtök, már az egész lakás levendulaillatban úszott.
A kisfiú megállapította, hogy az édesapjának megint csak igaza volt. Mire a végére értek a sztorinak, észrevétlenül a járda megtisztítása is befejeződött.
Almási Károly anekdotázókedve azonban nem múlt el a hólapátolással. Amikor a család már javában a vacsorához készülődött, akkor is csak úgy dőltek belőle a régi történetek. Akármelyik gyereke szólalt is meg, neki szinte rögtön eszébe jutott róla valami régi családi adoma. Amikor például Gergő kijelentette, hogy ő farkaséhes, emlékeztette a többieket, hogy annak idején a középső fiú nemcsak az éhséggel kapcsolatban használta ezt a kifejezést.
– Amikor nagyon kimelegedtél játszás közben a kertben, beszaladtál, és azt mondtad: Kérek szépen egy nagy pohár vizet, mert farkasszomjas vagyok.
És ahogy az már ilyenkor lenni szokott, anya is boldogan csatlakozott anekdotázó hitveséhez:
– Gergőkém, a te nyelvtani reformjaidról aztán órákig lehetne mesélni! – mondta nevetve. – Te például hátulgombolós korodban nagy „feltaláló” voltál. Szinte minden percben találtál valamit.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Gergő.
– Ákos vagy Dóri annak idején, amikor éppen felfedezték a világot, és megláttak valamit, általában úgy juttatták kifejezésre a dolgot, hogy felkiáltottak: „ott egy kiskutya” vagy „ott egy autó”. De te nem elégedtél meg az ilyesféle sablonos formulákkal. Te inkább úgy fogalmaztál: „találtam egy kiskutyát” vagy „találtam egy autót”.
– Képzeld csak el, fiam – vette át a szót apa –, hogy milyen érzés lehetett, amikor például odajöttél hozzám a nyugágyhoz, ahol éppen belefeledkeztem egy keresztrejtvénybe, és elkiáltottad magad: „találtam egy bácsit!”. Egyből kiesett a kezemből az újság, és idegesen pillantottam körül a kertben, hogy vajon hol találhatott ez a kölök egy bácsit? Csak nem valami szilvatolvajt ért tetten? Aztán persze kiderült, hogy csupán elhaladt valaki a kerítés előtt, s te ezt az eseményt kommentáltad a magad módján.