– Számomra a legemlékezetesebb az volt, amikor találtál egy kiflit – folytatta anya.
– Ez egy pékségben történt? – vigyorgott Gergő. – Mert akkor elég ügyetlen voltam, ha csak egy kiflit találtam.
– Ha ott történt volna, akkor nem lett volna semmi furcsa benne – csóválta a fejét anya. – Csakhogy ez az eset az autónkban történt. Egy kora nyári estén éppen hazafelé tartottunk. Természetesen apukád vezetett, Ákos ült az anyósülésen, téged pedig hátul Dóri és én fogtunk közre. Egy idő után az ölembe kéredzkedtél, mert egyébként nem láttál ki az ablakon. Bámultad az utca forgatagát, az autóforgalmat, és egy darabig teljesen szokványos bejelentésekkel múlattad az időt. Ha elment mellettünk egy autóbusz, te közölted: „találtam egy buszt”, ha megláttál egy kismamát a járdán, azt mondtad: „találtam egy babakocsit”. Egyszer azonban így szóltál: „találtam egy kiflit”. Nagyon elcsodálkoztam, mert egész biztosan tudtam, hogy nincs a szatyromban semmiféle pékáru, amire rálelhettél volna, és attól tartottam, hogy valami régebben ott felejtett kiflicsücsköt találhattál meg, így aztán Dórival izgatott kutatásnak vetettük alá a hátsó ülést meg a kalaptartót, de hiába.
– Én is emlékszem! – kiáltott fel boldogan a családfő. – Úgy rémlik, mérges is lettem, mert pár nappal előtte takarítottam ki az autót, és nem volt kedvem újból morzsát csipegetni.
– Bizony, még rám is förmedtél, hogy miért etetem a gyereket a kocsiban, amikor százszor megkértél, hogy ne tegyem. Csakhogy nem volt ott semmiféle morzsa – fordult vissza anya Gergőhöz –, sem az ülésen, sem a kalaptartón, sem a szád szélén. A bejelentésedet azonban időről időre konokul megismételted. Végül aztán a legkézenfekvőbb és legcélravezetőbb módszerhez folyamodtam. Megkértelek szépen: ugyan, mutasd már meg, hol találtad azt a kiflit. Mire te nemes egyszerűséggel felmutattál az égen világító holdkaréjra.
– Még a végén kiderül, hogy akár csillagász is lehetett volna belőlem – vihogott Gergő.
– És rólam senkinek nem jut eszébe semmi? – kérdezte lefelé görbülő szájjal Hugi, aki nagyon szeretett volna már, ha csak néhány percre is, a figyelem középpontjába kerülni.
– Dehogynem, gyönyörűségem – simogatta meg a kislánya fejét apa. – Te már kora gyermekkorodtól fogva akkora nyelvújító voltál, hogy ha pár száz évvel korábban születsz, Kazinczyék egész biztosan bevettek volna a tudós társaságukba.
– Miért, miket mondtam? – kérdezte boldog mosollyal Hugi.
– Leginkább a szavak tömörítésében vállaltál úttörő szerepet – magyarázta a családfő. – A katicabogár nálad „kacabó” volt, a tévé–távirányító „távitó”, a görögdinnye pedig „gönnye”. De nemcsak a hosszú kifejezésekkel nem voltál kibékülve. Azt is nehezen viselted el, ha egy–egy szón belül szótagismétlés fordult elő. A tapétát például következetesen úgy emlegetted: „tapé”. Hiába ismételgettem előtted a helyes formulát, te mindvégig értetlenül és rosszallóan néztél rám. Azt olvastam ki a szemedből: Ha már egyszer az elején kimondtam, hogy „TA”, akkor minek azt még a végére is odatenni? TAPÉ, és kész! Hát nem érted, én drága szószátyár apucikám?
– De a magánhangzók cseréje is a kedvelt módszereid közé tartozott – fűzte hozzá anya. – Például a szivacsot egész sokáig szavicsként emlegetted. És mivel a fürdőszobánkban két különböző méretű mosdószivacs volt rendszeresítve, az egyik fürdés alkalmával nagy komolyan megkérdezted tőlem: Anyuci, ugye a nagy szavics a kis szavicsnak az apukája?
A harsány kacagás elültével kiderült, hogy Dóri is tisztán emlékszik egy–két dologra azokból az időkből, amikor az ikrek még kicsik voltak:
– Érdekes módon rajtunk kívül Öcsi is gyakran megpróbált a helyes beszédre oktatni – mondta a kishúgának. – Emlékeztek arra az esetre, amikor a két picur odakinn homokozott, és egyszer csak végigtrappolt a kerten Aranka néni macskája? Hugi ezt meglátván így szólt: „Ott med a titamita”. Öcsi azonban rögtön kijavította: „Nem titamita”. „Hát mi?” – kérdezte Hugi, mire Öcsi: „Matta”.