– No, azért téged sem kellett félteni, ha nyelvújításról volt szó! – mondta anya Dórinak. – A nyelvi intarziához például kifejezetten jó érzéked volt. Egyszer, amikor vásárolni indultunk, félúton eszembe jutott, hogy mosóport is kell vennünk, de azt elfelejtettem felírni a cetlimre. Megkértelek, hogy tartsd észben a dolgot, és szólj rám a boltban, ha megfeledkeznék a mosóporról. Te azonban felcseréltél néhány betűt a szóban, és egész idő alatt azt hajtogattad, hogy feltétlenül vegyünk sorompót. Ráadásul épp ott téblábolt az üzletben egy vasutas-egyenruhás férfi, lehet, hogy éppen bakter volt a lelkem, és igen furcsán bámult ránk – nevetett anya.
– A csomagolástechnikához viszont már korántsem értettél annyira, mint az intarziához – fűzte tovább Dóri történeteit apa. – Az első folyadék, amit flakonba csomagolva láttál, az történetesen sampon volt. Attól kezdve mindent samponnak hívtál, amit flakonból kellett kitölteni. Ha például virslit ettél, és még több sampont követeltél, akkor tudtuk, hogy kevesled a mustárt a tányérodon. Ha sampont kértél a sült krumplihoz, akkor nyilvánvaló volt számunkra, hogy ketchuppal szeretnéd ízesíteni a rósejbnit.
– Te jó ég! – nevetett Dóri. – Remélem, azért az igazi sampont nem ittam meg!
– Dehogy ittad! – legyintett anya. – Sokkal több eszed volt annál. Olyannyira, hogy például a flakonok anyaga között is különbséget tudtál tenni. A műanyag flakonos dolgokat samponnak hívtad, a fémflakonosokat viszont már borotvahabnak. Gondolom, ez a tapasztalatod onnan származott, hogy sokszor figyelted apukádat borotválkozás közben… Így aztán, amikor gesztenyepüré volt a menü, te következetesen borotvahabot kértél hozzá tejszínhab helyett.
– Ezeknek a dolgoknak természetesen hamar híre ment a baráti körünkben – vette vissza a szót a családfő. – Sőt, a munkahelyemre is elkísért, úgyhogy egy időben bizony az ugratások céltáblájává váltam. Egyszer például az íróasztalom fölé görnyedve képeket tologattam jobbra-balra, mert sehogy sem tudtam eldönteni, hogy melyik lenne az a fotó, amivel a leghatásosabban tudnám illusztrálni a cikkemet. Kisvártatva megállt mellettem a főnököm, és rám szólt: „Ne sokáig habozz, Karcsi! Nyakunkon a lapzárta!” Aztán legyintett egyet, és elmosolyodott:” Különben meg habozz csak nyugodtan. Biztosan megint samponnal etted a virslit.” Pár héttel később pedig, amikor meghívtam néhány kollégámat, hogy vacsorázzanak nálunk, csak egy feltétellel voltak hajlandók elfogadni az invitálást. Nevezetesen, ha előbb megígérem, hogy nem hajzselés torta lesz a desszert.
– Nahát, szívem, nem is mondtad, hogy a munkatársaid ilyen rossz véleménnyel voltak a főztömről! – panaszolta anya, természetesen csupán tettetett szomorúsággal.
Öcsi viszont valóban kezdett elszontyolodni, mert róla eddig még alig-alig esett szó a családi anekdotákban. De hamar megvigasztalódott, mert fiatalabbik bátyjának épp egy olyan történet jutott eszébe, amelyikben ő volt a főszereplő:
– Emlékeztek arra, amikor kicseréltettük a konyhában a csempét? – kezdte Gergő. – Középre toltuk a szekrényeket, az étkezőasztalt és a székeket pedig rátettük a szekrényekre, hogy ne legyenek útban a szakiknak. Öcsi betotyogott a konyhába, felnézett a bútortorony tetejére, összecsapta a kezét, és elkámpicsorodva így szólt: Nahát! Most már mindig ott fenn fogunk ebédelni?
– Szegénykém azóta is ilyen szédülős fajta – simogatta meg legkisebb fia buksiját anya.
– Viszont mindig is nagy állatbarát volt – tette hozzá apa. – Emlékszem, egyszer üldözőbe vettem egy molylepkét, amelyik épp a legújabb öltönyöm körül legyeskedett. Hát, amint egy összetekert újsággal kergetem a kártékony jószágot, egyszer csak megszólalt a mi kis ügyeletes állatvédőnk: „Miért bántod a molylepkét, apuci? Az éppen olyan állat, mint te!”
Nem vitás, ezt a történetet kísérte a legharsányabb kacagás. Ákos azonban nem nevetett szívből a sztorin. Csupán egy kényszeredett mosolyt tudott az ajkára csalni. Percek óta furcsa szomorúság ülte meg a lelkét, és hogy ne rontsa el a többiek kedvét, elnézést kért, felállt az asztaltól, és sétálni indult a késő esti órán.