Ákos először céltalanul kóborolt a hóesésben, aztán azon kapta magát, hogy a lábai szinte maguktól viszik a barátja, Imre lakása felé. Amikor odaért, örömmel látta, hogy fény szűrődik ki az Imre által bérelt garázsból, így hát még az emeleteket sem kellett megmásznia ahhoz, hogy sürgősen kiönthesse a szívét barátjának.
– Szervusz! Mivel foglalatoskodsz ezen a késői órán? – dugta be a fejét az ajtón, s közben egy kicsit furcsán érezte magát, mert voltaképpen két lábnak köszönt, amelyek az öreg Zsiguli alól kandikáltak ki. De hogy a két lábhoz a további testrészek is hozzátartoznak, az a következő pillanatban félreérthetetlenül kiderült, ugyanis a bal első kerék irányából elégedett kurjantás hallatszott:
– Hála az égnek! Végre lesz már valaki, aki adogathatja nekem a szerszámokat! Momentán ugyanis nagy szükségem lenne a gumikalapácsra, de elfelejtettem idekészíteni.
Ákos hosszasan tanulmányozta a szerszámos láda tartalmát, míg végre megtalálta a gumikalapácsot, és belehelyezte a kocsi alól sóvárogva előbukkanó kézbe. Aztán leült a szerszámos ládára, és meghallgatta barátja tájékoztatását a kuplung-munkahenger cseréjének viszontagságairól. Igaz, a panaszáradat nem volt túl hosszú, mert Imre hamar átváltott öreg autója dicséretére:
– Többek között azt szeretem ebben a típusban, hogy házilag is megszerelhető rajta szinte minden. El sem tudom képzelni, mi lenne velem, ha lenne egy új, modern, számítógép vezérelte csodamasinám – fejtette ki ironikusan Imre. – Ha elromlana, és felnyitnám a motorháztetőt, csak bámulnám a sok színes kábelt, és legfeljebb a szemöldököm felhúzásával tudnék reagálni a dolgokra, de egyébként azt sem tudnám, hova nyúljak. Legfeljebb a pénztárcámhoz nyúlhatnék, hogy kifizessem a hivatásos szerelőt… Ezt az öreg jószágot meg már úgy ismerem, mint a tenyeremet! A motorfelújítást kivéve mindent meg tudok rajta csinálni.
Végül aztán abbamaradt a Zsiguli nevű autócsodáról szóló dicshimnusz, s valahára Ákos is elmondhatta, ami a szívét nyomja:
– Tudod, épp egy családi anekdota-fesztiválról érkeztem. Amikor körbeültük a vacsoraasztalt, a szüleim történeteket kezdtek mesélni a csemetéikről… Tudod, hány ilyen történet szólt rólam? Zéró! Érted? Egy sem. Ez a tény döbbentett rá: olyan öreg vagyok már, hogy apámék nem is emlékeznek a gyerekkori viselt dolgaimra… Gergő szerepelt a legtöbbet, aztán persze az ikrek, sőt, még Dóriról is elhangzott egy-két mókás sztori, de én még egy óra múltán sem kerültem terítékre – sóhajtott szomorúan a legidősebb Almási fiú. – Vén vagyok, akár az országút.
– Könyörgöm, ne röhögtess, cimbora, mert a számba folyik az olaj! – hangzott Imre kérése a kocsi alól, de Ákos rendületlenül folytatta a panaszkodást:
– Amikor apám ilyen korú volt, mint most én, már a második gyermeke érkezését várta. Én meg?… Egyetlen lány sincs a láthatáron, akibe egyáltalán szerelmes tudnék lenni, nemhogy a családalapításról gondolkodhatnék…
Erre már Imre is kicsusszant a kocsi alól, pedig éppen megtalálta azt a pózt, amelyben mindkét kezével kitűnően hozzáfért a szerelendő alkatrészekhez. Azonban úgy érezte, feltétlenül látnia kell beszélgetőtársa arcát ahhoz, hogy eldönthesse, valamiféle szeszélyről van itt szó, vagy valóban vigaszra szorul a barátja.
– Mondd csak, Ákos! Most éppen nem a depressziónál jártok a tananyagban? – kérdezte a pszichológusnak készülő hallgatót. – Öregem, nem kell mindjárt „elkapni” azt a betegséget, amiről az egyetemen hallasz.
– Látod, te is úgy szólítottál: „öregem” – mutatott rá fátyolos hangon Ákos.
– Szólítsalak talán „kis taknyos”-nak? – vigyorgott Imre. – Komolyan mondom, kész szerencse, hogy nem állatorvosnak készülsz. Ha most a medve szerepelne a tananyagban, te minden bizonnyal téli álomhoz készülődnél.
Az Almási fiú nagyot sóhajtott. Jobban szerette volna, ha a barátja meg sem próbálja elviccelni a dolgot.
– Nézd, arról van szó, hogy én is nagy családot szeretnék, mint a szüleim. És hát be kell látnunk, hogy az embernek vannak mindenféle időbeli és biológiai korlátai ez ügyben.