Imre most már nem is vigyorgott, hanem egyenesen hahotázott. Ákos persze igencsak rossz néven vette a dolgot; sértődötten érdeklődött a barátjától, hogy mit tart ilyen ellenállhatatlanul mulatságosnak.
– Már ne haragudj, de amit itt előadsz, az szerintem nem más, mint egyszerű nyavalygás – jelentette ki Imre. – Huszonkét éves vagy, és mindenféle időbeli meg biológiai korlátokról hablatyolsz nekem? És még elvárod, hogy komoly képpel hallgassam végig a sirámaidat?… Mondd csak, nem afféle ugratásról van szó? – firtatta gyanakodva, aztán mérgesen felkiáltott:
– Áhá! Tudom már! Ez valamilyen pszichológiai teszt, ugye? Olyan… olyan helyzetgyakorlat, vagy mifene. Azt kaptad házi feladatként, hogy keresd meg az egyik barátodat, és mesélj el neki valami kapitális sületlenséget, aztán pedig írj dolgozatot a delikvens reakcióiról. Erről van szó? – tudakolta Imre, és ekkor már ő volt az, aki egyre sértődöttebb arckifejezést öltött. – No, ha így áll a helyzet, akkor keress másik alanyt magadnak, mert amint látod, én is éppen a házi feladatomat csinálom, és egyáltalán nincs időm arra, hogy a közreműködésemmel elősegítsem a pszichológia tudományának fejlődését. – Azzal visszabújt az öreg Zsiguli alá, és folytatta a munkát.
Ákos persze egy tapodtat sem mozdult a szerszámos ládáról, továbbra is szorgalmasan adogatta a barátjának a villáskulcsokat és a fogókat, s közben folyvást azt bizonygatta, hogy eszébe sem jutott a hallgatósága reakcióját tesztelni, ő csak ki akarta önteni a szívét valakinek.
– Különben is – tette hozzá – az egyetemen nem szokás házi feladatot adni.
– No, akkor rendben van – bújt elő Imre megenyhülve a kocsi alól. – Most elmegyünk ide, a sarki borkimérésbe, és mivel mindketten átfáztunk, veszünk egy-egy nagy pohár forralt bort. Mialatt azt behörpöljük, te elmesélheted, hogy mi ez a furcsa pánik, ami a hatalmába kerített.
A két jóbarát most már a legnagyobb egyetértésben indult el az említett borkimérés felé. Ákosnak persze nem volt türelme megvárni, amíg megkapják a forró nedűt, útközben is folytatta a panaszkodást. Imre válaszként felidézett a számára egy nem is túl régi esetet:
– Emlékszel, amikor két hete veletek mentem a meccsre? A szünetben elvitted Gergőt hotdogot enni, én meg egyedül maradtam édesapáddal. Elmesélte, hogy melyik volt az első futballmérkőzés, amelyikre magával cipelt. Kicsit szomorkásan hozzátette, hogy akkoriban még nem kellett azon gondolkodnia egy apának, vajon el merje-e vinni a hatéves csemetéjét a szurkolók közé… Mindenesetre élénken emlékezett rá, mennyire elbűvölt téged a világverő Kisújfalui Előre FC játéka.
– Igazán? – csodálkozott Ákos. – Én már nem is emlékszem erre!
– Na látod! És még te vádoltad a papádat, hogy elfelejtette a legidősebb fia gyerekkorát! – pirított rá a barátjára Imre, majd elégedetten hozzátette: – Akkor az első pontot ki is pipálhatjuk, már ami a panaszaidat illeti. No, most rá is térhetünk a következőre, mégpedig a lányokra meg a szerelemre…
– Hát éppen ez az, hogy nincs mire rátérni – csóválta a fejét szomorúan az Almási fiú. – Már időtlen idők óta nem voltam szerelmes, és szerintem ez egy huszonkét éves ifjú esetében nem természetes állapot.
– Mostanában én is csak az autómat szerelem – vigyorgott Imre, aztán bocsánatot kért a rossz szóviccért, és komolyra fordította a szót: – Ne aggódj, nincs veled semmi baj. Egyszerűen arról van szó, hogy komoly gondolkodású, mély érzésű fiatalember vagy, aki nem a kalandot keresi, hanem az igazi társat. Azt a lányt, akire bízvást rámondhatja: ő lesz a feleségem, Isten és ember előtt, holtomiglan-holtáiglan… Talán olyan szeretnél lenni, mint azok a srácok, akik minden hónapban másvalakibe szerelmesek? No persze, csak idézőjelben…
– Szó sincs róla – szögezte le Ákos. – Csupán az keserít el, hogy eddig nem sikerült rátalálnom erre a bizonyos társra, pedig igazán nem mondhatom, hogy ne venne körül épp elég lány, akár az egyetemen, akár a baráti körömben.