Vasárnapi ebédek #117

Cigaretta (5/5. rész)

Egészen estig folyt a vita a dolgozószoba félhomályában, de nem mondhatnánk, hogy kézzelfogható eredményre vezetett volna. Gergő a kamaszfiúkra jellemző túltengő igazságérzettől, lázadási hajlamtól és kritikus világszemlélettől vezérelve hajtogatta a maga igazát, s az édesapja mindhiába próbálta meggyőzni a saját álláspontja helyességéről.

A beszélgetést követő éjszakán Almási Károly egy szemhunyásnyit sem aludt. Sokáig járkált fel-alá a dolgozószobájában, majd az íróasztalhoz telepedett, s órákon keresztül verte a szövegszerkesztő billentyűzetét. A külső szemlélőben az a benyomás alakult volna ki, mintha egy láthatatlan illető egyfolytában és meglehetősen tempósan diktált volna a szerzőnek. Bizony, Károlyunk úgy érezte magát, mint akit a múzsa nemcsak homlokon, hanem a két orcáján is cuppanósan megcsókolt. A mondatok olyan élénken tolakodtak az elméjébe, hogy néha már azon aggódott, nem lesz képes olyan gyorsan leírni őket, mint amilyen sebességgel előbukkannak és megfogalmazódnak.

Reggelre elkészült a kisregény. Az eredeti tervekhez képest egész más befejezést nyert ugyan, de az író módfelett elégedett volt vele. Egy kiadós alvást követően délután a dolgozószobájába hívatta Gergőt, s a kezébe nyomta a kéziratot:
– Olvasd el, fiam, nem lesz minden tanulság nélkül való a számodra. Tulajdonképpen a cigarettáról való leszokásom igaz történetét tartod most a kezedben, s bizony neked is jelentős szereped van abban, hogy a vége ilyen szomorkásra, hogy ne mondjam: drámaira sikerült. S nem tagadom, abban is sokat segítettél, hogy időre be tudjam fejezni a művet, de hidd el, nagyon szívesen eltekintettem volna egy ilyesféle ihlettől.

Gergő furcsa érzésekkel lapozott bele a kéziratba, de egyelőre nem mélyedhetett bele, mert ebben a percben Ákos nyitott be a helyiségbe, egy délutáni hírlappal a kezében. Amikor tájékoztatást kapott a beszélgetés apropójáról, incselkedve meglapogatta édesapja hátát:
– Nahát, apa, te aztán igazi üzletember lettél! – kiáltott fel mosolyogva. – Ugyanazt a sztorit már két újságnak is eladtad, most pedig kisregényt is fabrikáltál belőle!

– Ne légy igazságtalan, nagyfiam! – védekezett a szerző némileg megbántódva. – Az első cikksorozatban a cigarettáról való leszokásom humorosabb fejezeteit mutattam be, a második egy egészségvédelmi lapnak szólt, tehát értelemszerűen más oldalról közelítettem meg a témát. Ez a kisregény pedig, hála az öcséd közreműködésének, igazán drámai végkimenetelűre sikeredett.

– Feltétlenül el fogom olvasni – ígérte Ákos, immár komoly arccal –, előtte azonban vessetek egy pillantást arra az olvasnivalóra, amit én hoztam nektek. – Azzal kinyitotta az újságot a bűnügyi rovatnál. Az egyik rövid tudósításból az derült ki, hogy a rendőrség hajnalban őrizetbe vette P. Tibor és K. Attila fiatalkorúakat, akiket egy körúti trafik feltörésével és kifosztásával gyanúsítanak.

– Ez az a bizonyos Pallai Tibor lenne, akiről az elmúlt napokban annyi szó esett közöttünk? – kérdezte apa.

– Kétség sem fér hozzá – bólintott Ákos, majd igazolva, hogy egy újságíró csemetéje sem vonhatja ki magát az atyai hatás alól, hozzátette: – Más forrásból is megerősítést kaptam az információt illetően, a hír tehát igaz.

– Mutasd csak azt a cikket! – kiáltotta Gergő, s közben, módfelett udvariatlanul, már ki is tépte a lapot a bátyja kezéből. Néhány pillanatig mohón falta a sorokat, aztán ledobta az újságot a karosszékbe, és sértődötten kivonult a helyiségből.

– Figyelted az öcsköst, apa? – bámult elképedve Ákos a testvére után. – Úgy tesz, mintha legalábbis mi lennénk a felbujtók ebben a bűnügyben! Vagy mi kapacitáltuk volna, hogy barátkozzon ezekkel a kétes alakokkal! – jegyezte meg felháborodottan, majd kajánul hozzátette: – Na, most talán egy kicsit magába száll, és nem lesz vele gond egy jó darabig.

A családfő azonban más véleményen volt. Lerogyott a székébe, és mint már annyiszor az elmúlt napok során, a kezébe temette az arcát, és így szólt csöndesen:
– Én azt gondolom, nagyfiam, hogy az igazi gondok még csak most következnek.