Amelie Secret #3

A „Z” akta – 3. rész

Még alig hajnalodott, a fiúka egy hatalmas horkantással felriadt, és ezzel szerencsére engem is felébresztett. Elkezdett kóvályogni a lakásban, kereste szegénykém a ruháját.

– Na mi az, nem tudsz aludni? – kérdeztem.

Zavarodottan a pájszere elé kapta a kezeit, úgy látszik, tegnap óta odalett a vakmerősége. De volt, ami nagyon is ismerősnek tűnt. Az elképesztően mulya bámulása.

– Nem sok minden van meg a tegnap estéből, mi? – korholtam szelíden. – Na, gyere, feküdj vissza, aludd ki magad! Még mindig elég hergya állapotban vagy.

– Inkább hazamennék – mondta szinte suttogva. – Csak hát a ruháim…

Új terv kezdett kibontakozni a fejemben. Jobban mondva kicsit átrendeződtek benne az időpontok. Kikászálódtam az ágyból, a vékony takarót magamra borítva, nehogy szegénykémet megzavarjam a látvánnyal a csöndes szenvedésben, aztán bementem a kisszobába, amit gardróbnak is nevezhetnék, de minek nagyképűsködjek? Gyorsan felöltözködtem, aztán neki is kivittem a ruháját.

– Kapsz tőlem egy fuvart is – biztattam, nehogy elpityeregje magát.

Amikor leértünk a kocsimhoz, kicsit csodálkozott, hogy a hátsó ajtót nyitom ki neki, de engedelmesen bemászott.

Ez is a tervem része volt, és jól számítottam. A Városligetnél már úgy horkolt, mint egy apnoés koalamackó.

No, akkor irány a Cserhát! – fordultam rá az M3-as bevezetőjére, és kicsit beletapostam a gázba. Még a reggel folyamán szerettem volna odaérni a Bökfi-hegyi kilátóhoz, hogy rajtunk kívül ne legyen ott senki.

Ez a kilátó egy szenzációs építmény. Lényegében egy kiszögellés a sziklafalon, amelynek a tetején vezet hozzá az út. Ezért csupán kettő darab lépcsőt kell meghágni, nem százat, mint más hasonló látványosságoknál.

Amikor odaértünk a parkolóba, örömmel láttam, hogy teljesen üres a környék. Na ja, még a legelszántabb kirándulók sem jönnek ide ilyen korai órán.

Felébresztettem a fiúkát, aztán kisegítettem a kocsiból.

– Hol vagyunk? – pislogott mulyán. Kezdtem már nagyon unni ezt az arckifejezését. Bár mondjuk biztos voltam benne, hogy hamarosan prezentálni fog egy egészen másfélét is.

– Csak bízd rám magad, csuda jó játékot találtam ki! – biztattam újfent, és közben a vállkendőmmel bekötöttem a szemét. Aztán kézen fogtam, és elkezdtem vezetni az úton.

– Azt ígérte, hogy hazavisz – jegyezte meg elanyátlanodva, de azért engedelmesen jött mellettem.

– Nem figyeltél, fiúka. Egy fuvart ígértem, nem azt, hogy hazaviszlek. Különben is, azt sem tudom, hol laksz. Azt nem kötötted az orromra tegnap… Most vigyázz! Két lépcsőhöz értünk… Csak ügyesen!… Ez az, innentől már sima ügy.

Pár lépéssel később odaértünk a kilátó korlátjához. Rátettem a kezét. Úgy markolta meg, mint valami hajótörött az evező nyelét. Aztán leoldottam a szeméről a kendőt.

Nagyon sajnáltam, hogy nem volt velem egy munkatársam, hogy filmezzen, vagy legalább fotózzon. Egy tanulmány volt a srác arca. No igen, ha valakit lényegében vakon vezetnek oda a Bökfi-hegyre, és amikor kinyitja a szemét, csak a szédítő magasságot látja, attól nem várható el férfias viselkedés. De azért ennyire rémült felnyüszítést sem vártam.

– Tériszonyos vagyok! – sivalkodta, és igyekezett kissé leguggolni a korlát mellvédje mögé, közben meg úgy markolta a farudat, hogy arra már hasonlatot sem tudok, az előbb elpazaroltam a hajótöröttet meg az evezőt.

– Ó, de kár! Azt hittem, élvezni fogod a mókát – adtam az ártatlant.

– Menjünk innen… Kérem, vigyen haza!… Most rögtön! – rimánkodott, de még nem végeztem azzal, amiért voltaképpen idehoztam.

– Pár évvel ezelőtt itt lett öngyilkos az egyik barátnőm – meséltem szenvtelenül. – Átmászott a korláton, és ledobta magát a mélybe.

Zielinszky Balázs arcán immár komoly halálfélelem is tükröződött.

– Mit akar… velem… csinálni? – makogta falfehér arccal.

– Nyugodj meg, semmi rosszat. Csak azt szeretném, ha meghallgatnád a történetemet. És az sem lesz hosszú… Tudod, miért vetett véget az életének a barátnőm?

– Ne-hem…

– Persze, hogy nem. Honnan is tudnád?… Azért, mert elvesztette a fiát. Az egyetlen gyermekét, aki még alig volt húszéves. Gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, sajnos nem tudtak rajta segíteni az orvosok… Van fogalmad, milyen érzés lehet, ha egy szülő elveszíti az egyetlen gyermekét?… Persze, hogy nem. Honnan is tudnád? Még én sem tudom, pedig nekem is van egy fiam, alig egy évvel fiatalabb, mint a barátnőmé volt, amikor meghalt. De én bele sem akarok gondolni ebbe, és hála Istennek az én egyetlen fiam jó egészségnek örvend… Szóval, szerinted okos dolog, amit művelsz, Balázs?

Akkorára nyílt a szeme, mint a lapostányér. Egészen megejtő volt lenézni rá, ahogy ott kuporgott, szinte már a lábaimnál.

– Kicsoda maga??? – kérdezte valami földöntúli hangon, amely egyszerre volt riadt, félelemteli és számonkérő.

– Engem bíztak meg a szüleid, hogy próbáljak a nyomodra bukkanni, mert már hónapok óta nem adtál életjelet magadról.