Farkastörvények (2/1. rész)
Almási Károly az egyik péntek délutánon dúlva-fúlva érkezett haza:
– Ez azért már mégiscsak tűrhetetlen állapot, hogy az egész környéken nem lehet góliátelemet kapni! – panaszkodott a nejének. – Hát mi lesz itt? Divatba jön újra a hiánycikk, mint az átkosban? Netán megint Bécsbe kell járnunk, ha valami jobb cuccot akarunk venni magunknak? – sorolta méltatlankodva költői kérdéseit. – Meglátod, szívem, ezek a végén még a csajkarendszert is vissza fogják hozni!
– Ahogy elnézlek, ez utóbbi nem is válna a károdra! – paskolta meg Julika mosolyogva a férje pocakját, amely az utóbbi időben látványos gömbölyödésnek indult. – Aztán mihez kellene neked az a góliátelem?
Almási Károly nagyot szusszantott, s úgy festett, ezzel a művelettel a mérget is kifújta magából. Letelepedett a konyhaasztal mellé, s részletesen megvilágította hitvese számára a góliátelem hiányából fakadó, szerfölött kétségbeejtő helyzetet:
– Azzal működik a kis rádióm, amit holnap magammal akartam vinni a horgászatra. Pontosabban fogalmazva: működne, ha a régi nem merült volna le teljesen.
– Nem értelek, kedvesem – csóválta a fejét Julika. – Én mindig úgy hittem, hogy a vízparton csendben kell lenni, különben hiába várja az ember a kapást.
– No nem is rockzenét szándékoztam bömböltetni a pontyok számára, de a híreket azért meg szoktam hallgatni – magyarázta a családfő. – Elvégre mégiscsak újságíró volnék, vagy mi! – jelentette ki önérzetesen. – Ha csak egy fél napra kiesem az információözönből, máris elveszett ember vagyok! A halakat hiába kérdezem, hogy mi újság van, ők még azt is el szokták hallgatni előlem, hogy mi a helyzet a víz alatt.
– De hiszen a kocsiban van rádió – mutatott rá a hitvese –, legfeljebb majd azt hallgatod.
Néhány pillanattal később Almási Károly pontosan úgy festett, mint akinek éppen kigyúlt egy száz wattos izzó a fejében:
– Nahát, drágám, te egyszerűen zseniális vagy! – pattant fel a konyhaasztal mellől, és kiviharzott a helyiségből.
A derék zsurnaliszta számára természetesen nem az ment újdonságszámba, hogy a jó öreg autóját annak idején a gyárban rádióval is ellátták. Ha az elmúlt tíz év során nem vette volna észre, hogy az egyre rozsdásabb jószág műszerfalába rádió van beépítve, akkor most nem a gyerekszoba felé igyekezett volna ilyen nagy sebbel-lobbal, hanem a háziorvosához, sürgős szemészeti beutalóért. Pusztán annyi történt, hogy a hitvese által szóba hozott kocsiról eszébe jutott, hogy Öcsi távirányítós kisautójából kölcsön vehetné a góliátelemet. Igen ám, de hiába vette be egyetlen gyors rohammal a gyerekszobát, sehol sem találta az említett játékszert. Kikiáltott az ablakon, és segítségül hívta a kutatáshoz a kertben játszó ikreket.
A gyerekek különbözőképpen reagáltak édesapjuk kérésére. Hugi először azt hitte, apának játszani támadt kedve a kisautóval, és amikor maga elé képzelte ezt a jelenetet, jóízűen elnevette magát. Öcsi viszont sajnálkozó arccal tájékoztatta az édesapját, hogy nem tud segíteni rajta, mivel a szóban forgó játék Aurélnél, a szomszéd kisfiúnál van.
– Kölcsön adtad neki? – kérdezte a családfő. – No nem baj, menj szépen át hozzájuk, és kérd vissza tőle.
– Azt nem lehet – csóválta a fejét Öcsi. – Jobban mondva: nem illik. Ugyanis nem kölcsön adtam neki, hanem örökbe.
– Hogy mit csináltál? – vonta össze a szemöldökét apa.
A kisfiú most már egyre riadtabb arckifejezést öltött:
– Tudod, tegnap átjött Aurél, és egész délelőtt a kisautóval játszottunk – magyarázta. – Nagyon megtetszett neki. Úgy könyörgött, hogy adjam neki, hogy megesett rajta a szívem. Én már úgyis meguntam, ő meg azt mondta, hogy soha életében nem volt még távirányítós kisautója.
– Édes kincsem! Te elajándékoztad azt a drága holmit? – hüledezett apa. – Tudod mennyit kellett ahhoz dolgoznom, hogy megvehessem neked? És te csak egyszerűen meguntad? Hiszen egy éve sincs, hogy kaptad!
Öcsinél most már eltörött a mécses. Ennek hallatán anya is bejött a konyhából, s miután értesült a történtekről, szelíden átkarolta a férje vállát:
– Szívem, talán jobb lenne, ha ezt a dolgot először kettesben beszélnénk meg…