A „Z” akta – 2. rész
Zielinszky Balázs. Ezt a nevet mondta bemutatkozáskor. Ráadásul kétszer is, mert megismételtettem vele, arra fogva, hogy a hangos zene miatt nem értettem jól. Közben pedig nagyon kellett vigyáznom, nehogy észrevegyen valamit az arcomon. Annak ellenére is, hogy talán már nem volt olyan állapotban, amikor az ember még fogékony a mimika finom rezdüléseire.
Egy pillanatra eltöprengtem. Létezne, hogy ekkora mázlim van? Oké, fatalista vagyok én a szabadidőmben, és azt vallom, hogy semmi sem történik véletlenül, mindennek célja van. De azért erősen meglepett, hogy pont belefutott a karjaimba a fiúka.
Már ha tényleg ő az – morfondíroztam. Mert valahogy kicsit sem hasonlított arra a fotóra, amelyet láttam róla. És az én szakmámban az egyik legnagyobb hiba, ha az ember összekeveri a valószerűtlent a lehetetlennel, vagy a másik végletből nézve a holtbiztost a valószínűvel.
Legszívesebben a hónom alá csaptam volna a fiúkát, aztán irány valami értékmegőrző, de nyilvánvaló volt számomra, hogy ennél feltűnőbb dolgot el sem követhetnék. Azt már biztosan tudtam, hogy a srác ma éjjel a Király utcai lakásomban végzi, de előtte el kellett játszanom, hogy ő most szép fokozatosan megpuhított engem. Meg aztán arra is gondoltam, nem lesz hátrány, ha még maradunk egy kicsit, és közben egy pár italt még bedob a legényke.
A belvárosi lakásomat pont az ilyen eshetőségek miatt tartom fenn. Pontosabban szólva inkább lepedőakrobatikai mutatványokra, de a fiúkával ilyen terveim nem voltak. A szerepemet viszont jól játszottam, mert neki láthatóan egyre merészebb tervei voltak velem.
Aztán közbejött még valami, amire nem számítottam. Amíg átsétáltunk a Kairó bárból a Király utcába, a friss levegőn egy kissé helyrejött a srác, úgyhogy a kecóban az volt az első dolgom, hogy felajánljak neki egy italt.
Ezek után érdekes dolgokat kezdett produkálni. Úgy viselkedett, mint valami bipoláris félhülye. Az egyik pillanatban felállt, és az ajtó felé támolygott, hogy mégis inkább hazamenne, a következő percben meg ledobta a zakóját és az ingét, és közölte, hogy most csodát fog tenni velem.
Sajnáltam volna, ha meglép, amíg a konyhában az italt keverem neki, úgyhogy követtem a példáját. Én is megszabadultam a blúzomtól és a melltartómtól. A számításom egyelőre bevált. A fiúka mulyábban bámult, mint a bárban, pedig nem hittem volna, hogy azt még lehet fokozni.
Ha az ember egy sunyi italt akar keverni, akkor két összetevő elég hozzá: gin és tonik. Megfelelő arányban egyenesen itatja magát, aztán viszont úgy kiüti a delikvenst, mint egy ketrecharcos.
Mint kiderült, a srácnak elég volt egy adag is. Mire a másodikkal visszatértem a konyhából, már anyaszült meztelenül feküdt az ágyon, bár egy kissé lelógott a végén a lába.
Mit mondjak, még lankadt állapotban is elég komoly szerszámmal rendelkezett. Egy percre átfutott az agyamon, amíg próbáltam felhúzni az ágyra a tulajdonosát, hogy talán érdemes lenne megpróbálni üzembe helyezni, komoly kapaszkodót nyújtana a logisztikai feladathoz. De végül enélkül is sikerült a művelet.
Már éppen hasra akartam fordítani a fiúkát, amikor felriadt, és éppen szembetalálta magát a dudáimmal.
– Most olyat teszek veled, mint még senki! – ígérte immár harmadjára, aztán megpróbálta a szájába venni a mellbimbómat, és sokat mondok, ha mindössze tíz centit tévedett, utána meg hanyatt vetette magát, és hortyogva visszaaludt.
Nem tudtam visszafogni a röhögésemet:
– Hát, tényleg nem hazudtál, fiúka! Ekkorát nem puszilt mellé a bimbómnak még a zongorista pasim sem, pedig ő vak volt.
Miután kiszórakoztam magam, nagy nehezen hasra fordítottam a srácot. Aztán újra csak elcsodálkoztam, milyen szerencsés a mai napom.
Kimentem a konyhába, és feltárcsáztam egy számot.
– Tessék, Zielinszkyné – motyogta egy álmos hang.
– Nagy Amália vagyok az Amelie Secret irodától. Bocsánat, hogy ilyen késői órán zavarom, hölgyem, de sürgősen meg kell tudnom valamit. Van a fiának egy jellegzetes anyajegye a bal lapockája alatt?
A telefonbeszélgetés után egyfolytában szidtam magamat. Azt az utolsó italt talán már nekem sem kellett volna bedobnom. Percekig tartott, mire meggyőztem az ügyfelemet, hogy nem holttest azonosításáról van szó, és bár nincs a legjobb állapotban a fia, de holnapra ki fogja aludni. És persze nem győztem elnézést kérni, amiért így ráijesztettem. Nagy nehezen kimagyaráztam magam, aztán biztosítottam róla, hogy másnap újabb információkkal jelentkezem, de most le kell tennem a telefont.