A „Z” akta – 1. rész
Szokványos pénteknek indult. Amikor beköszönt a hétvége, szeretek délben lelécelni az irodámból, hát most is azt tettem. Ahogy meghallottam a harangszót, már szedelőzködtem is. És akkor bejött Andorka…
Ez a huszonéves srác az egyik legkiválóbb számítógépes szakember, akit ismerek. Tulajdonképpen őt is apámtól örököltem. Mivel csak negyven százalékot birtoklok a cégből, nem tudtam megakadályozni, hogy lapátra tegyék. Így hát felvettem magamhoz, mert pont akkor indítottam el az Amelie Secret irodát. Persze nem ugyanakkora fizetéssel, de Andorkának ez mindegy volt. Valamiféle pótanyát lát bennem, és nagyon ragaszkodik hozzám. Szó nélkül beállt dolgozni, és azóta is a kis csapatunk oszlopos tagja.
Őt tulajdonképpen nem lehet becézni. A teljes neve Andorka Andor. Sokszor filóztam rajta, hogy vajon mi indíthat arra egy házaspárt, akiknek Andorka a családnevük, hogy az egyetlen fiuknak az Andor keresztnevet adják. Nem tudtam megfejteni.
Mondd neki, hogy Andorka! Akkor most lényegében azt mondtad neki, hogy Kovács? Vagy Kiss? A vezetéknevén szólítottad, rideg és személytelen módon? Vagy a keresztnevén szólítva még becézted is? Komoly dilemma, nem igaz?
– Máris megy, főnök? – kérdezte, szinte megbántva. Hosszan néztem az arcát. Évek óta nem tudom eldönteni, hogy ez a gyerek most egy igazi kocka, a kütyübubusok minden félautizmusával, vagy mi a bánat lakhat a fejében, hogy ennyire tikkadt agyilag? Vagy a szokásos kinyúlt pulóvere alatt, a szívében lakik valami általam ismeretlen képlet? Most tényleg rácsodálkozik az egyébként minden áldott pénteken ugyanúgy zajló történésekre, vagy csak fel akar idegesíteni?
Persze soha nem osztom meg vele ezeket a gondolataimat, mert imádom, úgyhogy szokás szerint csak annyit válaszoltam:
– Bizony, ez a helyzet. Megyek, Andorka, vár rám egy csodás hétvége.
– Pedig lenne itt valami – motyogta egy papírlapot gyűrögetve a kezében, de ez nála megint csak annyira szokványos jelenség, hogy nyomtam egy puszit a homlokára, és már ott is hagytam, tipródjon egyedül a hülyeségeivel, ha ennyire jólesik neki.
Nekem meg inni és bulizni esett volna jól egy iszonyat nehéz hét után. De hát még csak dél volt, úgyhogy szépen hazakocsikáztam, aztán ebéd, szundi, szauna, zuhany, smink, outfit, és mire mindez összejött, már pont itt volt az idő, hogy meglátogassam a Kairó bárt.
Egyelőre nem volt szerencsém. Azt hittem, Andorka személyében sikerült magamról lerázni a huszonéves korosztályt, de a Kairóban egyszer csak mellém telepedett egy hasonlóan fiatal versenyző, és elkezdett fűzni.
Oké, ne álszenteskedjünk. Kurvára imponál, ha húszéves kis takonypócok akarnak felszedni. Jót tesz az ember önbecsülésének így negyven fölött egy hajszállal. Mármint az esetek többségében. De ez a pelyhedző állú legényke annyira nyámnyilának tűnt, hogy rendesen pedomacinéninek éreztem magam, amikor mellém telepedett a bárpultnál, és elkezdett fárasztani a dumájával.
– Iszik valamit, hölgyem? – indított rendkívül egyedien.
– Ja. Pont azt csinálom. Ez itt előttem egy pohár, néha a számhoz emelem, tehát nyilvánvaló, hogy éppen iszom valamit.
Vitriolos voltam, meg minden, de hát honnan tudhattam volna még akkor, az első percben, hogy ki fia–borja ez a zavaros tekintetű kis szerencsétlenség? Akinek szerintem már ahhoz is meg kellett innia valamit, hogy egyáltalán be merjen nyitni a Kairóba.
– Jaj, nem úgy értettem! – magyarázta. – Magamra gondoltam.
– Önkielégítés közben is sokszor jutsz eszedbe? – kérdeztem, és kezdtem élvezni a helyzetet.
– Úgy értem, hogy én hívnám meg valamire önt – hagyta figyelmen kívül az alázást, és a tekintete a pultost kereste.
– Lehet, hogy nem tudsz róla, de már fogat mosott a Tévé Maci.
Végre eljutott az agyáig, hogy bántom, és ez a folyamat abban öltött testet, hogy megpróbálta az arcomra fókuszálni a tekintetét.
– Mennyivel könnyebb lenne, ha indiai lennék! – segítettem ki jótékonyan.
– Mi?… Nem értem.
– Lenne egy pont a homlokomon, ami neked jó támpont lenne. Mert úgy látom, egyelőre nem tudsz dönteni a két szembogaram között.
És akkor bemutatkozott. Nekem meg rögtön elpárolgott az összes gúnyolódhatnékom.
„Pedomacinéni”😀