Piszkos Panni
Az Almási szülők az egyik délután meghallották, amint az ikrek Piszkos Panniként emlegetik az egyik osztálytársukat. Természetesen nyomban megérdeklődték ennek a névnek az eredetét, hisz sejthető volt, hogy a szóban forgó kislánynak nem ezek az adatok szerepelnek az anyakönyvi kivonatában.
– Piszkos Fredről már hallottam, sőt, Pöttyös Panniról is – mondta apa –, de kicsoda ez a Piszkos Panni?
– Perényi Pannin ragadt rajta ez a név – magyarázta Öcsi. – Amikor beteg volt, Ötvös Ferkó felvitte neki a leckét. Ő mesélte, hogy látott egy csótányt a lakásukban.
Anya szúrós tekintettel vizsgálta a csemetéit, majd megérdeklődte:
– És egyébként milyen ez a kislány? Úgy értem, piszkos a körme? Gyűrött a ruhája? Rendetlen a haja?
– Hát… nem mondanám. Épp olyan, mint bárki más az osztályban – vallotta be Hugi.
– Akkor viszont nem látom be, mivel érdemelte ki ezt a gúnynevet.
– Hát nem érted, anyuci? – csattant fel Hugi. – Csótányos a lakásuk!
– Egy csótányról volt szó – pontosított anya, majd hozzátette: – Mit szólnátok hozzá, ha kiderülne, hogy annak idején én is laktam olyan helyen, ahol csótányok voltak, ráadásul nem is egy. Engem milyen gúnynévvel illetnétek?
Az ikrek hitetlenkedve hallgatták édesanyjuk szavait. Ez az újság valóban döbbenetes erővel hatott rájuk, hiszen mindig is abban a tudatban voltak, hogy az édesanyjuknál tisztább, pedánsabb asszony még nem élt ezen a földön.
– Ez nem sokkal azután történt, hogy összeházasodtunk – mesélte apa. – Nem volt sok pénzünk, csak annyira futotta, hogy kibéreljünk egy aprócska kis lakást egy panelházban. Eleinte örültünk, hogy végre kettesben lehetünk, és megkezdhetjük az önálló életünket. Aztán később kiderült, hogy sajnos korántsem voltunk kettesben a bérleményben… Szóval, amikor feltűnt az első bogár a lakásban, azonnal leszaladtunk a házmesterhez. Ő csak nyugtatgatott minket: ne aggódjunk, hiszen pár nap múlva úgyis itt van a félévente esedékes rovarirtás időpontja, aztán majd rendben lesz minden.
– Sajnos nem lett igaza – vette át a szót anya. – Egyre több és több kellemetlen betolakodót fedeztünk fel. Telefonáltunk a főbérlőnek, elújságoltuk neki, hogy mi a helyzet, és azt is közöltük vele, hogy szeretnénk mihamarabb elköltözni. Erre éktelen haragra gerjedt. Azt kiabálta a kagylóba, hogy ez nem eljárás, hogy elcsótányosítjuk a lakását, aztán, mint aki jól végezte dolgát, magunk mögött hagyunk egy koszfészket. Ezt persze kikértem magamnak, és azt ajánlottam neki, jöjjön el most azonnal, és nézzen körül, valóban olyan nagy koszfészek közepén lakunk-e. Szerencsére megtette, így hát a saját szemével győződhetett meg róla, hogy mi aztán semmi olyasmit nem műveltünk a lakásában, amit a csótányok vendégszerető invitálásként értelmezhettek volna.
– Aztán a háziúr kihívott egy maszek gázmestert – folytatta apa. – No, a derék szakinak, amint körbenézett az előszobában, rögtön gyanús lett valami. Néhány szakavatott mozdulattal lefeszítette a falról a lambéria egy nagyobb tábláját, és…
Anya az arca elé kapta a kezeit, és ennyi évvel az események után is viszolyogva emlékezett:
– Jaj, de utálatos látvány volt, ahogy szétrajzott az a sok bogár…
Mint kiderült, Hugi is egészen beleélte magát a történetbe:
– Jaj, én biztosan szívbajt kaptam volna, ha ott röpködnek körülöttem a csótányok! – sikította falfehéren.
– Ez esetben, kislányom, alighanem állatidomári Nobel-díjat is kaptál volna, tekintettel arra, hogy a csótányok nem tudnak repülni – magyarázta apa. – A rajzást a falon ide-oda futkosva valósították meg ezek a derék jószágok.
– Aztán mi történt? Elköltöztetek? – érdeklődött Öcsi.
– El bizony – felelte anya. – Nem vártuk meg, hogy sikerül-e kiirtani a csótányokat. Valahogy elment a kedvünk attól, hogy továbbra is ott maradjunk.
– Mindenesetre legyetek kíméletesebbek az osztálytársatokkal, gyerekek – kérte apa. – Jusson eszetekbe a mi példánk, és ne feltételezzétek róla a legrosszabbat. Gondoljatok arra, hátha mégsem ő vagy a szülei tehetnek arról, ha alkalomadtán egy-egy hívatlan vendég tesz látogatást a lakásukban.