Számoszlopok
Dóri az egyik délután elkeseredve nyitott be a szülei hálószobájába:
– Bajban vagyok, anya – panaszolta fásultan. – Fogalmazást kellene írnom filozófiából, de semmi nem jut az eszembe. Már legalább egy órája csak fel-alá járkálok a szobámban anélkül, hogy bármiféle épkézláb ötletem támadna.
– Aztán miről kellene írnod, kicsim? – kérdezte anya.
– „A különböző generációk egymásra épülése a társadalomban, a technikai változások tükrében” – ismertette a kacifántos témamegjelölést Dóri.
– Ejha! Pihent agyú valaki lehetett, aki ezt a blikkfangos címet kitalálta! – jegyezte meg anya, aztán hosszan eltöprengett, mielőtt megszólalt: – Hát, volna egy történetem, nem tudom, hasznát tudod-e venni, mindenesetre elmesélem. Úgy emlékszem, az utolsó munkanapjaim egyikén történt. Akkoriban álltunk át a számítógépes bérszámfejtésre. A munkatársaim többségét elküldték egy gyorstalpaló tanfolyamra, hogy megtanulják a gép meg a program kezelését. Volt köztük egy Margit nevű barátnőm, a negyvenes évei végén járhatott, és hát, mi tagadás, nem nagyon tudott megbirkózni a számítógéppel, pedig nagyon igyekezett szegény, ha jól emlékszem, még különórákat is vett egy informatika tanártól. De így is nagyon lassan rázódott bele az új rendszerbe.
Egyszer aztán kétségbeesve panaszolta a főnöknek, hogy nem akar engedelmeskedni neki a gép. Mivel ez közvetlenül a fizetésnap előtt történt, a csoportvezető nagyon megijedt, és egyre csak azt hajtogatta, hogy „Ne tegye ezt velem, Margitka!” meg hogy „Kétszáz ember fizetése függ most a maga munkájától!”, és egyfolytában a kezét tördelte. Mondanom sem kell, szegény barátnőm ettől csak még idegesebb lett, és pityeregve bizonygatta, hogy ő mindent pontosan úgy csinált, ahogy a tanfolyamon mutatták, meg ahogy az útmutatóban le van írva, de a gép egymás után küldi neki a hibaüzeneteket, és sehogyan sem akarja összeadni a számoszlopokat.
Nem volt mit tenni, hívni kellett a technikusokat. Ezek a számítógépes szakemberek már akkoriban is nagyon magabiztosak voltak, ezúttal is fölényesen kijelentették, hogy aggodalomra semmi ok, egykettőre elhárítják a problémát. Nos, ennek a hibának a kiderítése egyáltalán nem ment olyan könnyen és gyorsan, ahogy a technikus fiúk gondolták. Tíz perc elteltével kezdett leolvadni a magabiztos mosoly az arcukról, egy óra múltán pedig szinte sajnálni való volt, ahogy küszködtek a géppel. Akkorra már csorgott róluk a veríték, és egyik cigarettáról gyújtottak a másikra. Elkeseredve tárgyalták egymás közt, hogy ilyen megátalkodott hibával még soha életükben nem találkoztak. Százszor leellenőrizték már a gépet, a programot, egyáltalán mindent, ahol a probléma okát sejteni vélték, mindhiába. A konok masina a világ minden kincséért sem volt hajlandó összeadni a számoszlopokat.
Végül az egyikük azt tanácsolta, hogy kezdjék elölről az egész műveletet, mégpedig úgy, hogy Margitka üljön a gép elé, és csináljon mindent úgy, ahogy néhány órával azelőtt tette. És ez végül is eredményre vezetett, a technikusok ugyanis elképedve konstatálták, hogy a barátnőm a következőképpen üti le a billentyűzeten például a 2614-es számot: először megnyomja a kettes gombot, aztán a hatost, utána az L betűre üt, végül pedig a négyes gombra.
Margitka ugyanis világéletében írógéppel dolgozott, márpedig az írógépen nincs 1-es billentyű, helyette L betűt kell ütni. Hosszú évek alatt összegyűlt rutinnal végezte a feladatát, szorgalmasan nyomogatta az L-eket az egyesek helyett, és még csak nem is vehette észre a hibát, hiszen a gép mindkét esetben ugyanazt a jelet írta ki a képernyőre, egy egyszerű függőleges vonalat. Igen ám, csakhogy a program nem tudta értelmezni, hogy miféle szám lehet az, amiben L betű szerepel, így hát nem is volt képes összeadni a bejegyzéseket. Úgyhogy az egész adatbevitelt elölről kellett kezdeni.
– Végül sikerült időben kiadni a fizetéseket? – kérdezte Dóri, miközben felállt a székből.
– Igen, de úgy emlékszem, hogy szegény Margitka aznap hajnali egykor jutott csak haza – felelte anya. – Nos, fel tudod használni a történetemet?
– Naná! – mosolygott Dóri. – Bárcsak hamarabb megkérdeztelek volna! Már régen túl lennék a leckén – tette hozzá sóvárogva, aztán az édesanyjára kacsintott: – Úgy látszik, jobban kellett volna bíznom az általad képviselt nemzedékben.