Számvetés 3. – Egyedül nem megy

Mielőtt félreértés keletkeznék, leszögezem gyorsan, hogy az Osmosis nem fejeződik be, nem ér véget, tehát minden ígéretemet be fogom tartani. Hogy mennyi idő telik el majd két fejezet között, az más kérdés, a későbbiekben egészen pontosan le fogom írni az ezzel kapcsolatos tudnivalókat. Nagy számok fognak szerepelni a leírásban.

Most azonban felidézek egy nem túl régi beszélgetést, amelyet zenész barátommal folytattam. Szerintem ki lehet találni, hogy melyikünk melyik.

– Ne rinyálj már mindig, te faszfej! A művész legyen művész! Fogadja el, hogy vannak ilyen szituk is. Mi játszottunk olyan helyen, ahol tizenhat ember volt a közönség. De nekik is ugyanúgy leadtuk a koncertet, mintha egy teltházas sportcsarnokban játszottunk volna.
– Értem. És a pályafutásotok csakis ebből állt?
– Hogy mi?
– Úgy értem, mindig olyan nyomorult helyeken léptetek fel, ahol legfeljebb tizenhatan voltak? Tehát komplett turnéitok voltak, amikor csak hat-nyolc, néha tizenöt ember lézengett? De minden egyes koncerten?
– Ilyen azért nem volt.
– Jó tudni. Plusz még azért nagyon remek, hogy nem hazudtál, mert én is ott voltam, amikor például az Ossian előzenekara voltatok, és hát azért ott nagy tombolás volt a sportcsarnokban…
– Ó, hát igen, mert akkor…
– Kussoljál el egy kicsit, mivel még van kérdésem. Az a tizenhat ember, aki ezen a nyomorult koncerteteken volt jelen, végül is hogy viselkedett?
– Mit értesz ez alatt?
– Mondjuk pogóztak, villáztak, hedbengeltek, ad abszurdum énekelték a dalaitokat?
– Hát, nagyjából ez volt.
– Tehát nem az, hogy mindannyian háttal ültek a színpadnak, dumáltak, cigiztek, söröztek, és ügyet sem vetettek rátok?
– Miért csináltak volna ilyet?
– Köszönöm, nincs több kérdésem.

Eddig az idézet. De azért most megkérdezném a kedves olvasóimtól: értik a különbséget?

Én egy nagyon boldog rockzenész lennék, ha csak a turném egyetlen állomásán fordulna elő, hogy tizenhat ember előtt kell játszani. Lenyomnám a koncertet becsülettel, úgy éljek! Minden istenekre mondom!

Nagyon boldog író lennék, ha csak egyetlen egy fejezet esetében fordult volna elő, hogy nem kapok visszajelzést. Amúgy minden rendben volna, de egy vagy két írásom nem váltana ki semmiféle reakciót. Oké. Van ilyen.

Csakhogy én soha, semmikor, senkitől, semmilyen módon, semmiféle viszonyok között nem kaptam visszajelzést az Osmosisról, épp ezért döntöttem úgy, hogy ha ennyire nem igénylik az Osmosist a kedves olvasók, akkor nem is fogják a jövőben elszenvedni.

És lehet, hogy az is az én hibám, miszerint nem sikerült megértetni a kedves olvasóval, hogy egyedül nem megy, de azért ezen a ponton, nagyon szépen kérem, a kedves olvasó is vegye fel a fonalat. És adjon választ magának arra, hogy mit tett meg azért, hogy ez a honlap ismertté váljon szélesebb körökben.

Megosztott egyetlen írást is? Nem bonyolult, minden bejegyzés alján ott szerepel egy egész gombsor, és csak egyetlen kattintás bármit megosztani a legkülönbözőbb közösségi médiumok felületein. Van vagy negyven lehetőség, ha nem több.

Elmesélte akár csak egyetlen ismerősének is, hogy te, figyelj már, olvasok egy jó kis történetet, szerintem téged is érdekelne… Elmondta bárkinek? Vagy szólt az ismerősének, hogy ingyen letöltheti a történet elejét e-könyvben?

Például.

Egyedül nagyon nehéz ám ez.

Egy honlap működtetésének három fő ága van. A tartalom, a marketing és a technika. Én mind a háromra egyedül vagyok, és néha nem tudom, melyik ujjamat harapjam. Valami érdekes ok miatt azt gondolom, hogy én igazából egyedül a tartalom gyártására vagyok alkalmas. Magyarán: arra, hogy újabb és újabb fejezeteket írjak NEKED.

Ehelyett most az lesz, hogy jön egy kurva hosszú leállás.

NEKED ez jó? Ha érdekel az Osmosis, akkor örömmel tölt el, hogy most egy jó fél évig nem lesz semmiféle folytatás?

És szerinted nekem ez jó? Szerinted én nem azt szeretném, ha mindennap írhatnék NEKED új fejezeteket?

Azt gondolod, hogy megoldhatatlanul bonyolult képletet állítottam fel azzal, hogy én írok NEKED évente három könyvet ingyen, te meg cserébe elmeséled az ismerőseidnek, hogy mit olvasol?

Tényleg úgy gondolod, hogy ez a honlap fennmaradhat az idők végtelenségéig úgy, hogy én a nap huszonnégy órájában mindent belerakok, te pedig két kattintással sem vagy képes támogatni azt, hogy itt mindig legyen olyan olvasnivaló, ami neked tetszik?

Tudod, hogy mi ebben az egészben a legbőszítőbb?

Elmondom.

Megnéztem egy bizonyos ismerősöm Facebook-oldalát. Hát, ott aztán volt minden. Kiscicáktól kezdve, mókás videókon át, nagyon vicces mémekig minden, de tényleg minden, amit el tudsz képzelni. Tudod, egyedül mi nem volt ott? Bármiféle utalás az Osmosisra. És nem voltam rest, fél évet visszalapoztam!

Viszont ez az ismerősöm annak idején igen harcosan és követelőzően tudott írni nekem, amikor három nap is eltelt úgy, hogy nem jelent meg új fejezet.

Érted.

Amikor három nap is eltelt úgy, hogy nem írtam neki semmit sem ingyen.

És ez az ember pontosan tudta, hogy nincs több dobásom az életben. Ez az utolsó próbálkozásom. Pontosan tudhatja, mert elmondtam neki annak idején szemtől szembe. Úgy, mint egy barátnak.

Ennyi tellett tőle. (Azóta már nyilván töröltem, elsősorban nem a közösségi médiában, hanem a való életben a barátaim közül. Meg egyáltalán.)

(lesz még folytatás, hahaaaaaj!)