Ma megpróbálok végigmenni azokon a kérdéseken, amelyeket az elmúlt napokban kaptam, és engedtessék meg nekem, hogy az udvariasság szabályait felrúgva pont az egyetlen férfi hozzászólóval kezdjem, aki Bringás néven regisztrált anno a honlapomra. Ő ezt írta:
„Mindent is megtettünk, mikor itt, ott, újra és újra megosztottuk az anyagaidat, nem voltál egyedül. (…) Akár azt is éreznünk kell, ezzel ránk is teszed a felelősséget, hogy egyedül vagy erre az egészre?”
Látod, kedves Bringás, ezért is érzem úgy, hogy ideje elmennem egy hosszabb szünetre. Ugyanis egyáltalán nem szerettem volna, ha így jön le a mondandóm. És vajon mi lehet nyomorultabb érzés egy író ember számára, mint az, amikor konstatálja, hogy nem tudja mindenki számára érthetően megfogalmazni a közlendőjét? Nem sok rosszabb érzést tudok elképzelni egy magamfajtának, elvégre a „szavak embere” számára ez lényegében csődközeli helyzet. Vagy már maga a csőd.
Dehogy akarom a saját saramat másokra kenegetni, pláne az olvasókra! Több korábbi posztban is hosszan soroltam a hibáimat, és most folytatom. Mert azt is hibának tartom, miszerint nem tudtam kellően érzékeltetni az olvasókkal, hogy „egyedül nem megy”. De továbbmegyek! Nem is segítettem nekik, hogy segíthessenek! Hogy mit értek ez alatt? Mondom:
Mikor is ígértem, hogy készítek egy leírást arról, hogy hányféle módja van a honlap támogatásának? Biztos van egy hónapja. És ezalatt megszületett az ominózus írás? Nem! Mindig volt valami sürgősebb, fontosabb. Pedig tudok ám pontosan egy tucat módozatot a támogatásra, és ezek közül tizenegy teljesen ingyenes.
Mindössze odáig sikerült eljutnom, hogy az úgynevezett kreatívokat elkészítettem, és feltöltöttem őket egy bizonyos menüpont alá. Slussz. A kis képecskékből meg csináltam egy blokkot, amit lazán kiba… szóval kitettem a honlap jobb oldali oszlopába, hogy ott random pörögjenek, oszt csókolom.
Őszintén szólva nem tudnám megmondani neked, hogy miért alakult ez így. Talán jött az ihlet egy újabb fejezethez, és fontosabbnak tartottam azt megírni? Aztán meg jöttek az ünnepek, a családozás? Vagy néha olyan kegyetlen szarul éreztem magam, hogy a gépet sem volt erőm és kedvem bekapcsolni? Védekezhetnék akármivel, az mind csak ócska mentegetőzés lenne. Egy a lényeg.
Nem. Csináltam. Meg. Pont.
Mindennel együtt egy kétórás munka lett volna, legfeljebb három. És ezért (is) hiába akarnék bárki mást hibáztatni.
De kérdezek tovább! (Még mindig magamtól.) Hol vannak a látogatóknak szánt újabb bemutató videók? Például arról, hogy mire szolgál az a kis színes gombsor minden bejegyzés alján? Na, hol vannak? Mert akármikor is feküdtem le, amikor felébredtem, nem fedeztem fel a Youtube-on, hogy az éj leple alatt valaki megcsinálta volna őket helyettem. (Ö betűnél keresd, önirónia.)
Száz szónak is egy a vége, hadd szögezzem le, hogy én mindenkinek hálás vagyok, aki az elmúlt időszakban bármilyen módon segített népszerűsíteni a honlapot, de még azoknak is, akik egyszerűen „csak” olvasták. Én is a jelenben élek, nem mentem vissza a középkorba Evilágba, jól tudom, hogy manapság mekkora a médiazaj, mekkora a tülekedés a szájbertérben, mindenki el akarja adni a „portékáját” a kedves olvasónak, száz meg száz író művei elérhetőek, kegyetlenül meg kell küzdeni minden figyelem-morzsáért.
De ha már az íróknál meg a figyelemnél tartunk, hadd mondjak még egy dolgot. Az írást nagyon nehéz, szinte lehetetlen visszajelzések nélkül művelni. Igen kevés író lézenghet a világban, aki lényegében saját magának ír, és semmiféle reakcióra nem kíváncsi. A többségünk afféle fajzat, aki érzékeny (az átlagnál is sokkal jobban, hiszen épp ez a tulajdonsága teszi alkalmassá az írói működésre), és bizony nagyon is igényli a visszajelzést.
Mielőtt megint félreérthető lennék, gyorsan leszögezem, hogy a visszajelzés nem egyenlő az ajnározással. Az ilyesmit se testem, se lelkem nem kívánja. Ha akadna olyan olvasóm, aki minden egyes fejezet alá odakommentelné, hogy „jujjj, ez megint mennyire jól sikerült, drága mester”, vagy valami hasonlót, hát az biztos, hogy az első hét vége felé puha ceruzákat lennék képes idegből kettéharapni, és legkésőbb a második hét közepén kapnék hisztérikus sírógörcsöt.
Viszont képzeld el a másik végletet, hogy másfél éven át írsz egy történetet, átlagban kétnaponta teszel közzé egy-egy új fejezetet, és a kettőszáz-hatvan-kilencedik alkalommal sem történik semmi. Se kérdés, se vélemény, se kritika, se hibajelzés… egyáltalán semmi! Mintha a Holdon ülnél, egy csinos szkafanderben, a szürke portenger közepén, és ott csapkodnád a klaviatúrádat, internet nélkül.
Felhoznék most egy példát a múltból. Ez alatt azt értem, hogy az Osmosis kezdeti időszakából, amikor még volt neki egy privát Facebook-csoportja. Ott Erzsike az egyik fejezet kapcsán megkérdezte, hogy honnan volt jég Osmosis szigetén? Hiszen rekkenő nyár van, mediterrán környezet, ókori miliő, vagy legfeljebb középkori, hát honnan van ezeknek jegük, hogy jeges bort igyanak?
Ha még emlékszel erre, kedves Bringás, akkor neked is úgy kell emlékezned, hogy én ennek a kérdésnek rendkívüli módon megörültem. Becsülettel megválaszoltam, nagyon szépen megköszöntem Erzsikének, hogy felvetette ezt a talányos momentumot, ezzel is igazolva, hogy értő, figyelő olvasóként követi a történetet, és ott valamiféle kultúrtörténeti csevegés is kialakult, mindannyiunk okulására és örömére.
Akkoriban naivan azt reméltem, hogy a továbbiakban is ez lesz az „ügymenet”. Egyrészt örültem, hogy megmutathattam, miszerint nyugodtan nekem lehet szegezni bármilyen kérdést, nemhogy megsértődni nem fogok, hanem még hálás is leszek érte. Másrészt eltöltött valamiféle jó érzés, hogy lám, van nekem itt egy egészen komoly „kontrollcsoportom”, amelynek tagjai rajta tartják a szemüket a sztorin, és majd mindig időben szólnak, ha valami baromságot írnék. Elvégre köztudott volt rólam számotokra, abban az aprócska csoportban, hogy sem sci-fi, sem fantasy témájú irományt nem firkáltam még soha, még csak egy rövid novellát sem.
Azóta igen sok idő telt el, és ebben a várakozásomban is csalódnom kellett, pedig biztos vagyok benne, hogy a „jeges ügy” óta is leírtam már jó néhány olyan történést, fordulatot, vagy akár csak apró momentumot, ami adott volna okot a visszajelzésre.
Tudod, kedves Bringás, ha a könyvírás és az online írás közötti különbséget kell mérlegre tenni, akkor hiába is mondanám azt, hogy tudom, mi a különbség a kettő között, és élvezem az utóbbi előnyeit. Mert ez idáig csak a könyvírás előnyeit ismerem.
Amikor papír alapú könyvkiadásra szánt művet próbál alkotni az ember, akkor tisztában van vele, hogy olvasói reakciókra nyilvánvalóan csak akkor számíthat, amikor a szóban forgó kötet már fizikálisan is megjelent. Addig csak a néhol segítő, néhol akadékoskodó kiadói szerkesztővel lesz kapcsolata, legfeljebb tőle jöhetnek visszajelzések.
Azt gondoltam, amikor az Osmosisba belekezdtem, hogy az online és jelen idejű regényírásnak minden előnyét meg fogom ismerni ebben az ultramodern világban, és az majd jó lesz nekem.
(Narrátor: de nem lett jó neki.)