Egy nagyáruház játékosztályán válogattam a társasjátékok között. Pár méterre tőlem megállt egy apuka a bevásárlókocsijával. A három kislánya közül egy magában a kocsiban ült, a másik kettő pedig azon csimpaszkodott. Amikor a játékbabák szekciójához értek, egyszer csak megpezsdült az élet körülöttük. Viháncolás, boldog sikkantások, lelkes csatakiáltások szálltak a légtérben, a lányok egyre-másra szedegették le a babákat a polcról, mindegyiket kiértékelve, a nevüket harsogva, önfeledten hancúrozva.
– Azt add ide nekem!
– Én még nem néztem meg!
– Ne tedd vissza, apu!
Jó pár perc eltelt a vidám hepaj közepette, míg végül apuka megunta a fesztivált, és szigorúan elbődült:
– Most pedig háromig számolok! Háromra mindenki visszarakja a polcra, ami a kezében van! Értve vagyok?
És már jött is a kérlelhetetlen számolás, amely szintén olyan erélyesre sikerült, hogy háromnál még én is beparázva tettem vissza egy társasjátékot a polcra, pedig még nem is végeztem az ismertető elolvasásával. Utána persze öt percig röhögtem magamban a saját hülyeségemen.
Hiaba na….aki gyerekkent megszokta az engedelmesseget,felnottkent is barmikor kaphato ra.