Möszjő Varrothue közben, ha kissé sántítva is, de odaért a bolthoz. Előrántotta fegyverét, kibiztosította, majd megpróbált belesni az ajtón, de semmit sem látott. Néhány pillanatnyi mérlegelés után berontott az üzletbe, ahol a következő kép tárult elé: az alkalmazottak elképedt arccal bámulják a kikötőben megismert köpcös ékszerrablót, aki éppen a belső zsebében kotorászik.
A rendőrfőnök a másodperc tört része alatt úgy döntött, hogy nem bonyolódik tűzpárbajba, egyrészt a személyzet biztonsága érdekében, másrészt viszont azért, mert egy élő nagy fogás sokkal jobb egy halott Mikulásnál. (És persze élénken élt még az emlékezetében a délutáni négypálcás plüssnyuszi esete, úgyhogy a célzásával kapcsolatos önbizalma sem volt éppen makulátlan.) Ezért inkább egy nem túl szabályos „Megállj, te rohadék!” felkiáltással a rablóra vetette magát.
Rövid dulakodás után sikerült megbilincselnie, s már éppen a jogait kezdte ismertetni vele, amikor a megszeppent bűnöző szinte sírós hangon közölte, hogy ő a Skót Burgonya Terméktanács helyettes főtitkára.
– No persze – nyögte felszabadultan Varrothue –, én meg a Bécsi Filharmonikus Zenekar helyettes karmestere vagyok.
Aztán kihívott a rádióján egy járőrkocsit, majd megkezdte a boltosok kihallgatását. Nem volt nehéz dolga, mert egy fekete mellényes, kopaszodó úrból csak úgy áradt a szó:
– Kérem, nekem ez a fickó az első pillanatban gyanús volt. Folyton csak azt hajtogatta, hogy az üzletvezetővel akar beszélni, hiába mondtam el neki hatszor is, hogy én vagyok az. Mindenáron jelentős árengedményt akart kicsikarni, pedig még azt sem közölte, hogy mit akar vásárolni. Komolyan mondom, amikor a belső zsebe felé nyúlt, egészen megijedtem! A lehető legjobbkor érkezett, drága felügyelő úr!
Möszjő Varrothue közben kikutatta az emlegetett belső zsebet, de csak egy tárcát talált benne némi készpénzzel és iratokkal. Ha nem összpontosított volna kizárólag a feltételezett lőfegyverre, és tüzetesen megvizsgálja az egyik igazolványt, rádöbbenhetett volna, hogy a gyanúsított valóban az, akinek mondja magát. De már csak azért sem érdekelték a papírok, mert meg volt róla győződve, hogy úgyis hamisítvány mindegyik.
Mr. McCroompley egyébiránt azért akarta felmutatni a Skót Burgonya Terméktanács díszes körbélyegzőjével hitelesített, fényképes igazolványát, mert azt remélte, hogy ezáltal felfogják végre az értetlen alkalmazottak, hogy ő az, akinek a főnök jelentős engedményeket ígért.
Időközben megérkezett a helyszínre a járőrkocsi. A rendőrfőnök átadta a váltig tiltakozó Mikulást kollégáinak, majd visszaindult az utca túloldalára, hogy megkérdezze Owenst, vajon mivel magyarázza, hogy a Mikulásnál semmiféle fegyvert nem találtak. Azt is furcsállotta kissé, hogy az Interpol-ügynök nem követte testközelből az akciót, hiszen ezzel voltaképpen udvariasan lemondott minden dicsőségről az ő javára.
Amint benyitott az ajtón, megdöbbentő látvány fogadta. bA vitrinek betörve és kifosztva, a pult mögött rémült alkalmazottak, a pult előtt még rémültebb vevők hasalnak, síri csendben, tarkóra tett kézzel. És Gordon Owens sehol…
– Könyörgöm, ne lőjön! – üvöltötte hisztérikusan egy, a szemét rémülten eltakaró ékszerész, miközben a sokkos állapot első jelei mutatkoztak rajta. Möszjő Varrothue megpróbálta lenyugtatni néhány jelentősebb pofon segítségével, s egyúttal közölte vele, hogy ő nem rabló, hanem a város rendőrfőnöke. Ezek után sikerült kiszednie belőle, hogy mi is történt az elmúlt percekben.
Az elbeszélés hallatán Möszjő Varrothue úgy vélte, a jelmezes fickó a Mikulás bűntársa lehet (esetleg fordítva), s igencsak furcsállta, hogy az elvetemült ékszerrabló, szakítva a sokéves hagyományokkal, ezúttal másodmagával hajtotta végre az akciót. Fájó szívvel gondolt arra, hogy mégsem ő lesz, aki megbilincseli a főbűnöst, hanem az Interpol-ügynök. (Ugyanis meg volt róla győződve, hogy Gordon Owens a menekülő gazember nyomában van.) Azonnal riadóztatta kollégáit a rádiója segítségével, majd kétségbeesve kirohant az utcára, de fogalma sem volt, merre induljon.
– Mondja csak, nem látott erre egy Mikulást szaladni? – szólított meg egy járókelőt, aki poénosra vette a figurát:
– Nyugodjon meg, uram, még nem maradt le semmiről. Az ajándékozásra majd csak este kerül sor. Pucolja ki a csiz…
– Ne hülyéskedjen itt nekem, mert lecsukatom! – rivallt rá Varrothue, s egyúttal előrántotta az igazolványát, sőt, a pisztolyát is. A hatás nem maradt el, a megszeppent férfi azonnal, készségesen tájékoztatta, hogy az imént látott befordulni egy mellékutcába egy Télapó-jelmezes illetőt, akinek láthatóan igen sürgős volt a dolga, mert futólépésben közlekedett.