A rendőrfőnök kibiztosította a fegyverét, s nyomban a jelzett irányba sietett, ahol meg is pillantotta a keresett személyt. Legalábbis ebben a hiszemben iramodott a nyomába.
A szóban forgó illető azonban egy közönséges dokkmunkás volt, aki fizetésének kiegészítése céljából jelentkezett munkára egy helyi Mikulásküldő szolgálatnál. Mivel semmiféle rutinja nem volt az ajándékkézbesítés terén, negyed hatra jelentős lemaradásba került, pedig még több tucat címet kellett felkeresnie aznap este. (Ezzel magyarázható a Télapó arculatához csöppet sem illő sietős közlekedésmód.) Késése behozását azonban egy furcsa közjáték megakadályozta:
– Állj! Dobja el a puttonyt! Kezeket a tarkóra! – hallotta a háta mögül, s amikor megfordult, egy napszemüveges, ballonkabátos egyént pillantott meg, pisztollyal a kezében.
Döbbenten teljesítette a gengszter külsejű fickó utasításait, majd összeszorított foggal tűrte, amint a támadó kiborítja és felforgatja piros hátizsákja tartalmát. Ám úgy tűnt, az alvósbabák, lendkerekes autók és társasjátékok nem nyerték el az elvetemült rabló tetszését, mert utána testi motozásba kezdett.
A dokkmunkás ekkor elérkezettnek látta az időt, hogy ellentámadásba lendüljön. Kihasználta a pasas figyelmének pillanatnyi megingását, és mikor az a zsebei átkutatása után a csizmájában próbált meg kotorászni, vadul hátrarúgott, aztán rávetette magát támadójára, és hevesen pofozni kezdte. Természetesen eközben a maga módján hangot adott a nemtetszésének is:
– Te mocskos féreg! Képes lettél volna kirabolni a Mikulást?! A gyerekek ajándékaira fájt a fogad?! Te rohadt pederaszta csirkefogó! Na majd most megkapod a magadét! – harsogta őszinte felháborodással, de persze ezalatt is szorgalmasan folytatta az ütlegelést.
Rágondolni is rossz, milyen sorsra jutott volna Möszjő Varrothue, ha egy szerencsés momentum nem menti meg a további veréstől. (Hiszen felingerelt dokkmunkás öklének útjába kerülni semmi jót nem jelent az Álmoskönyv szerint.) Azonban a rendőrigazolvány, amit az imént sebtében dugott a zsebébe, kicsúszott onnan, újabb, az előbbinél is nagyobb megdöbbenést okozva az amatőr Mikulásnak.
Amikor a nagydarab fickóban tudatosult, hogy éppen hivatalos személy elleni erőszak bűntettét valósítja meg, úgy vélte, a legcélszerűbb lesz, ha ezt még megtetézi a cserbenhagyás vétségével is. Habozás nélkül összerámolta a cókmókját, és a korábbinál is intenzívebb rohanásba kezdett.
A rendőrfőnök elkeseredve tapogatta az orrát, majd elkúszott a pisztolyáért, és igyekezett feltápászkodni. Módfelett sajnálta, hogy nem lőhet a menekülő dokkmunkás után, de e pillanatban a Mikulás elfogása mindennél fontosabb volt.
Elővette a rádióját, és ingerült hangon beleszólt:
– Figyelem! Minden egységnek! Ellenőrizni minden Télapó-jelmezes személyt! – közben eszébe jutottak Gordon Owens néhány órával korábban elmesélt anekdotái, amelyek a furfangos ékszerrabló álcázási ötleteiről szóltak: – Továbbá ellenőrizni minden csillagszóróárust és parkolóőrt!… Igazoltatni mindenkit, aki gyanús!!… És a gyanútlanokat is!!!
Saját szavai nyomán felötlött benne, hogy mintegy százméternyire a rablás helyszínétől van egy parkolóház. Azonnal arrafelé vette az irányt, s megérkezése után alig tudta palástolni jó megérzése feletti örömét: amikor ugyanis bezörgetett az őrfülke ablakán, az odabent ücsörgő férfi ijedten összerezzent. Varrothue ezúttal elővigyázatosabb volt: először az igazolványát mutatta fel, s csak utána rántott pisztolyt.
A parkolóőr nyomban menekülésre fogta a dolgot, de a rendőrfőnök elgáncsolta, majd rávetette magát. Már éppen kezdett önelégült hangulatba kerülni, a fickó ugyanis rémülten azt ordítozta, hogy mindent bevall, aztán viszont a parkolójegyekkel elkövetett manipulációiról, s egyéb sikkasztási ügyeiről adott számot, igen kétségbeesett hangon.
– Pancser! – vetette oda bosszúsan Möszjő Varrothue, miközben lekapcsolta a bilincset a határtalanul elképedt, és önérzetében mélyen megsértett férfi csuklójáról.
Azt hiszem, itt az ideje, hogy használjam a jelszót – gondolta, és futólépésben elindult a közeli kalapbolt felé.