Egy igazán modern vásárlás

Egy verőfényes decemberi napon a kedvenc belvárosi ócsóbótomban vettem két zacskó szaloncukrot. A csudás zsákmányt egy fehér nejlonstanicliben bocsátották rendelkezésemre. Eme vásárfiával aztán vidáman hazaindultam én, bohókásan indiánszökdelve, gyöngyözően kacagva, a fehér nejlonstaniclit boldogan pörgetve.

(A lószaft. Úgy vánszorogtam el a villamosmegállóig, mint aki begyurmázott, annyira fájt a derekam.) De be kellett ugranom még a gigabótba is vásárlani, úgyhogy a szupermarkecnél leszálltam.

A szupermarkecbe nem lehet máshol vett cuccot bevinni, úgyhogy odajárultam a biztonsági személyzet támaszpontjához, a magas pulton trónoló lopásgátló szakembertől kéccáz forintér kértem egy kulcsot, aztán a hatos számú szekrénykébe betettem a fehér nejlonstaniclit a két zacskó szaloncukorral, és elindultam a gigabót belsejébe vásárlani. Tudományosan. Merthogy letöltöttem egy ilyen vásárlói listás alkalmazást, hiszen annyira modern fószer vagyok, hogy az hihhhetetlen. És a csudás applikációba előzőleg betápláltam minden javat, amire vágytam, s aminek birtoklását elterveztem.

Papír alapú vásárlási lista? Hát olyat immár csak retrográd vén konzervatívok használnak, én viszont egy korszerű fószer vagyok, nem igaz? De – vágtam rá magamnak, és bevetettem magam a polcok dzsungelébe. Bohókásan indiánszökdelve, gyöngyözően kacagva, a bevásárlókocsit boldogan pörgetve.

Mintegy húsz perc múlva, immár félhangos anyázások közepette töröltem az applikációt, majd lefőve, agyilag szétcincálva, egy fűszeres polcba kapaszkodva próbáltam összeszedni puszta gondolatvezérléssel, hogy mi a dágványos golyvacunamit is akartam én itt ma venni.

Sikerült.

Beálltam a sorba az egyik pénztárnál, de ekkor gondoltam egy még modernebbet, és mivel az önkiszolgáló pénztáros farmketrecben alig lézengett valaki, hirtelen ötlettől vezérelve odagördültem. Hagyományos pénztár? Hát olyat immár csak retrográd vén konzervatívok használnak, én viszont egy korszerű fószer vagyok, nem igaz? De – vágtam rá magamnak, és optimista mosollyal megjelentem a színen.

Úgy látszik, a személyzet egyik tagja a mosolyomat nem optimistának értékelte, hanem inkább tanácstalan, bamba vigyornak, ezért a szerencsétlenkedésem második percében máris odalibbent mellém, hogy segítsen. Nem sok idő telt el, és máris kölcsönösen lelki támaszt kellett egymásnak nyújtanunk, annyira modern volt a fizetésnek ez a módja. Röpke tizenegy perc alatt az önkiszolgálós fizetés összes hibajelenségét végigzongorázhattuk, a sztornózástól kezdve a téves leolvasáson át a gép lefagyásáig, és sokat mondok, ha eközben a néninek a speciális kártyáját mindössze haccázhuszonnyócszor kellett a csudás önkiszolgáló fizetőpénztáros masinába beledugnia.

– A viszontlátásra! – mondta nekem leizzadva az aktus végén.

Megkapó pillanat volt, tisztára olyan, mintha előzőleg szeretkeztünk volna, ám én így válaszoltam:
– Inkább Isten önnel, hölgyem! Bocsásson meg a szóért, de én a hátralévő életemben már nem szándékozom az önkiszolgáló pénztáros kalandokba belevetni magamat. Az élet rövid, de hosszú a sír.

És tényleg sírtam. Úgy indultam el a villamosmegálló felé a két nagy szatyrommal.

Három nappal később úgy alakult, hogy nadrágot vettem fel. És ez azzal járt, hogy belenyúltam a zsebébe. Mi a manó? Jaj, egy ismeretlen kulcs! És hatos biléta fityeg rajta! És akkor ráébredtem, hogy a nagy modernkedés végeztével ott felejtettem a csomagmegőrzős fakkban a fehér staniclit a két zacskó szaloncukorral. Ma érte megyek. És remélem, ott lesz még, és vár rám. Ellenkező esetben halvány fogalmam sincs, hogy az ünnepek alatt mit fogok boldogan kacagva pörgetni.

Elmentem a szaloncukraimért

Este nyolckor elkezdtem szedelőzködni, hogy ugyebár irány a szupermarkec. Mert csak egy hülye ember megy oda fényes nappal a karácsonyi dömping kellős közepén. Hiszen rengeteg a hülye, és ha csak hülye emberek mennek oda fényes nappal, akkor tele lesz hülye emberekkel. Jobb a nyugalom. Sokkal kellemesebb, ha az ember tudatában van egy szupermarkecben, hogy akár bohókásan indiánszökdelve, gyöngyözően kacagva, a bevásárlókocsit boldogan pörgetve is vásárolhatna, ha akarna, nem pedig a hülyék között nyomakodva, közelharcot vívva egy-egy leárazott tasak őrölt római köménymagért, a pénztárnál megöregedve.

Elsősorban felkerestem a speciális élelmiszerek szakosztályát, és összeválogattam anyukámnak néhány cukormentes nápolyit, kekszet meg müzliszeletet. (Mert magának nem vesz ilyesmit, de ha én megveszem, akkor némi fenyegetőzés hatására hajlandó betáplálkozni.) Utána fekete olívabogyó után kajtattam, mert a húgom és a legkisebb unokaöcsém szereti a görög salátát, amihez már minden megvolt otthon, kivéve a fekete olívabogyót. Hazajönnek az ünnepekre az ország másik végéből, és akkor bizony trakta lesz. Amikor megtaláltam a kívánatos terméket, akkor elkezdtem tanakodni magamban, hogy a kis üvegest vegyem-e, vagy a nagyot. A kis üvegest túl kicsinek találtam, ezzel ellentétben a nagy üvegest túl nagynak. És csak egyetlen szatyrot hoztam magammal, direkt azért, hogy célirányosan vásároljak, és ne terheljem túl magamat semmilyen formában, mert sajnos nagyon ritkán vagyok olyan GAZDAG, hogy megvehessek bármit, ami megtetszik, de sajnos sokszor vagyok olyan HÜLYE, hogy megveszek mindent, ami megtetszik.

Végül vettem egy kis üveges fekete olívabogyót, meg egy zacskó zöld olívabogyót, oszt csókolom. Utána rájöttem, hogy kellene még kenyér is, és ha már ott voltam, akkor vettem egy zacskó elősütött pitát, hogy ha majd karácsonykor a család valamely tagja pitában akarja fogyasztani a sült húst a görög salival, akkor tudjak előttük menőzni.

Ezt nem terveztem be előre, úgyhogy nézegettem a szatyrom űrtartalmát, és arra kértem magamat, hogy több váratlan tétel ne legyen, ne kelljen már MEGINT venni egy előre nem tervezett spáros szatyrot, hát már több spáros szatyrod van otthon, mint amennyi ebben a kócerájban van, ázzmeg! Uralkodjál magadon, gyökér!

Eme barátságos hangulatban továbbszökelltem gyöngyöző kacajjal, egyik kezemben a kenyeret, a másikban a bevásárlókosarat pörgetve. Így értem oda Gronyár kedvenc szakosztályához, és szívdobogva vettem észre, hogy brutálisan le van értékelve a bodzás vodka. Hosszasan győzködtem magamat, hogy ennek még mindenképpen helyet tudok szorítani a szatyorban, és végül hittem nekem, hajlottam az okos szóra, illetve úgy is mondhatnám, hogy hajlottam rám.

Már csak valami jóféle olívaolaj kiválasztása volt hátra, de ebben nem tudtam dűlőre jutni, úgyhogy vettem inkább mogyoróolajat, ami olcsóbb volt, mint bármelyik olívaolaj, és nagyon felcsigázta a fantáziámat. De ám viszont azonban a mogyoróolajról eszembe jutott, hogy ha már csinálok karácsonyra kókuszgolyót, akkor milyen menő lenne, ha mindegyik kis golyszli közepén ott figyelne egy mandula, nem igaz? De. Na, akkor nézzük a mandulát, merre lehet?

Felfedeztem hamarost, hogy a szupermarkecben nemrégiben rendszerbe állítottak egy ilyen adagolós gépezetet, amelyből nemcsak mandulát, hanem mindenféle aszalt cuccokat, diákcsemegét, mogyoróféleségeket, meg sok más apróságot lehet vásárolni önkiszolgálatilag. Na de hogy? HÁT EZ AZ! Semmiféle tájékoztató táblázat nem volt kifüggesztve, tele okos kis piktogramokkal, hogy így kezeljed, hülye bugris! Úgyhogy csak álltam ott, és nem mertem sem zacskót szakajtani, sem bármihez hozzányúlni, mert lelki szemeim előtt megjelent a kép, hogy egyetlen mozdulatomra beindul a mandulának ömlése, de én nem tudom leállítani a masinát, a mandulazúdulás egyre kritikusabb méreteket ölt, már ott állunk mindannyian szügyig mandulában, a dühödt vásárlók az öklüket és a bevásárlókocsijukat rázzák felém, a kétségbeesett alkalmazottak meg ötven méterről integetnek, hogy „állítsa le azonnal, maga kopasz anarchista wombatmedve!”, de közelebb jönni egyikük sem tud a deréknyi mandulában, és én sem szökdelek már bohókásan kacagva, még jó, hogy előzőleg megvettem a vodkát, legalább nem józanon fulladok bele a magömlésbe.

Na, ekkor eldöntöttem, hogy hál’istennek a napi megszégyenülés ma is kipipálva, haladjunk a pénztárhoz, ott egye meg a penész a mandulát, jó lesz abba a sütigolyóba sózatlan pörkölt mogyoró is, az meg úgyis a pénztáraknál van, eriggyünk innet a sunyiba.

A pénztárnál hívogatóan nézett rám a múltkori hölgy az önkifizetős gépállomás ketrecében, de ma nem volt kedvem szeretkezni vele. Pláne, hogy a hangosbemondó épp azt közölte a fogyasztói társadalommal, hogy kinyit a 14-es pénztár, én meg pont ott jártam, úgyhogy index jobbra, hajrá, én vagyok az első, kézcsókom, igen, van szupersoppkártyám…, nem, ezt a spáros szatyrot otthonról hoztam, nem fizetném ki minden alkalommal, amíg kellően retkes nem lesz, ha nem muszáj…, igen, érintőkártyás…, jajj, nem kellenek nekem ezek a hülye matricák, nem gyűjtök semmire, köszönöm szépen, aviszonlátásra.

Már a villamoson ültem, amikor rájöttem, hogy a szaloncukrokról megint megfeledkeztem. Holnap újra megpróbálom, hátha.

A végső próbálkozás

Másnap odamegyek, szívdobogva kinyitom a hatos szekrénykét… És ott van!!!

Kiveszem a patyolatfehér nejlonstaniclit, visszazárom a szekrénykét, majd a hatos kulcsot odaviszem a magasban trónoló lopásgátló szakemberhez…

Nézi, nézi a kulcsot, aztán a pofámat, majd megint a kulcsot.

– Hát ezt maga mikor kérte ki?

Átmegyek népmesélőbe, és egy bánatos öregember hangján megszólalok:
– Jaaaaj, hosszú története van annak. Nem biztos, hogy azt maga hallani akarja.

És magamban már röhögök az értetlen képén.

Napirendre tér a dolog fölött, ideadja a kétszáz forintomat, én meg görnyedten elvánszorgok onnan, arcomon a világ összes nyomorúságával. Majd amikor már nem láthat, hirtelen indiánszökdelésbe váltok, arcomon boldog mosollyal, a nejlonstaniclit pörgetve, apró sikkantásokkal fűszerezve gyöngyöző kacajomat.

Boldog karácsonyt!