Közhülye a közfürdőben – 4. rész
A bikinis dédimamákkal történő szinkronúszás után az ember természetesen bevonul az öltözőbe, hogy megszabaduljon a csuromvizes fürdőgatyájától, és megszárítsa a torna által átmozgatott hitvány testét, mivel következik a masszázs.
A Klinikai Centrum Felakasztásügyi Súlyfürdős Központjában úgy alakították ki az öltözőtermet, hogy felváltva szerepelnek benne szekrénysorok és öltözősorok. Kissé elcsigázva, de a legnehezebb programpont leküzdése fölött érzett megkönnyebbülés örömével foglaltam el az egyik öltözőfülkét, és magamra zártam az ajtót. Ez ott úgy történik, hogy az ember lehajol a pad magasságában lévő kallantyúhoz, és átállítja feketéről piros állásba.
Ledobtam magamról a fürdőgatyát, és egy szál papucsban hozzákezdtem hitvány porhüvelyem külső, vízhatlan burkolatának szárazra törléséhez. Sokáig teljesen megnyugtatónak éreztem intim magányomat, de aztán, ahogy elkezdtem lassan jobbra fordulni, lelkiállapotom alapvető változáson ment keresztül.
Gyerekkoromban nagyon érdekelt az űrhajózás, és sokat olvastam a témáról, így pontosan tudom, hogy mi célt szolgál például egy űrállomáson a zsilipkamra. Az viszont egyelőre nem volt világos előttem, hogy a Klinikai Centrum Felakasztásügyi Súlyfürdős Központjában miért úgy alakították ki az öltözőket, mint egy zsilipkamrát.
Először az tűnt fel, miközben a tekintetem lassan a pad másik végére tévedt, hogy ott is szerepel egy nyitó-záró kallantyú. Nem értettem, hogy minek az oda. De ez csak néhány nanoszekundumig tartott, mert rá kellett döbbennem, hogy az öltözőfülke másik végéhez is tartozik egy ajtó.
Sajnos ez a ráeszmélés hamarosan újabb fokozatba kapcsolt. Ahogy teljesen jobbra fordultam, riadtan konstatáltam, hogy az a bizonyos ajtó teljesen ki van nyitva. Azt kellett látnom, hogy ott áll az egész szinkronúszó válogatott, élén özvegy Taszajtóné Irénke nénivel, és meredt szemmel bámulja, ahogy önfeledten dörgölöm csinos genitáliáimat.
Hirtelen vészüzemmódba kapcsolt az agyam, és kétségbeesetten pörgetett végig néhány lehetőséget, hogy milyen megjegyzéssel lehetne a szituáció élét némileg tompítani. Az első variáció az volt, hogy megnyugtató hangon közlöm:
– Csak semmi pánik!
Ezt hamar elvetettem. Már csak azért is, mert az égvilágon senki nem pánikolt ott rajtam kívül.
A következő ötletem az volt, hogy magának özvegy Taszajtóné Irénke néninek címzem a hozzászólásomat, imigyen:
– Na, mivel az előbb én tekinthettem meg magácskát alulnézetből, hát most kvittek vagyunk, sőt én többet adtam, mint ami jár.
De ezt is elvetettem, mert nem tudhattam, hogy özvegy Taszajtóné Irénke néni mennyire jártas Horváth Charlie művészetében.
A harmadik megoldás mellett döntöttem, azaz felöltöttem egy főtt rák színárnyalatát, és sietve becsuktam azt az átkozott és szerfölött indokolatlan ajtót.
Ekkor már sírás fojtogatta a torkomat, és csak azzal vigasztaltam magam, hogy most végre a masszázs következik, amely talán az egyre szétcincáltabb idegeimre is kisimító hatással lesz. Hamarosan kiderült, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna…
(folytatása következik)