Jó pár évvel ezelőtt történt, hogy amikor a Facebook egyik debreceni csoportjában tettem közzé az írásaimat, elkezdett üzengetni nekem egy kedves női hölgy, aki később igen vehemensen szorgalmazta a mielőbbi találkozást is. Hámondom, legyen! Mi bajom lehet?
A találkozás a Simonffy utcai bulinegyed egyik jeles teraszán valósult meg. Nem is akartam hinni a szememnek. Több okból sem. Egyrészt azonnal felfedeztem, hogy én ezt a nőt ismerem. Igaz, meglehetősen áttételesen, de akkor is. Ő meg nyilván nem emlékszik rám. A másik része meg az volt, hogy mivel egy kifejezetten dekoratív nőről van szó, rögtön fennállt a nyilvánvalóság, hogy nem ugyanabba a kategóriába tartozunk.
Mindegy, járjunk a végére, egy italt megér.
Hellószia, mitiszol, háténvagyokaz, üjjéllenyugodtan, mingyájönapincér.
Először az írásaimmal kapcsolatban faggatott. De totálisan. Hova írok, miket írok, melyik kezemmel írok.
Hámondom, ez vagy valamely irodalmi lap kiküldött munkatársa, amelynek a főszerkesztője felfedezte bennem a tehetséget, és elsőként akarja értesíteni a literaturisztikus közéletet a létezésemről, vagy valami más van a háttérben. De hogy lehet olyan dekoltázsa valakinek, hogy majdnem kibuggyannak rajta a mellei, közben meg mégse? És mér nem?
Kiveséztünk mindent, ami a feledhető irodalmi munkásságommal volt kapcsolatos, és akkor csendesen átevezett másféle vizekre. Az anyukájáról kezdett beszélni. Szegényke vesebeteg. Tulajdonképpen átültetésre lenne szüksége.
Az volt a rettenetes probléma, hogy a korábbi ismeretség kapcsán én pontosan tudtam, hogy az anyukája már legalább tíz évvel ezelőtt meghalt. Mindezt persze nem kötöttem az orrára, mert most már igazán érdekelt, hogy mi fog kisülni ebből.
Anyukának új vesére lenne szüksége. De hát rettentő sorban állás van a magyar egészségügyben, és igen sok pénzt kell fizetni, hogy valaki előrébb kerülhessen a várólistán.
Mindeközben a csudás hajadon igyekezett úgy helyezkedni, hogy a melleinek való kibuggyanása már igazán csak idő kérdése legyen.
Anyukának mindenképpen új vesére van szüksége, ő most erre gyűjt. Hogy megfelelő életminőséget biztosíthasson az édesanyjának. Aham. Hát, végül is igen. Aki sajnos már meghalt, annak tulajdonképpen nemcsak új vesékre, hanem számtalan egyéb új szervre szüksége lehet, hogy a megfelelő életminőség biztosítva legyen.
Nézzetek szívtelen senkiházinak, de az egyre szánalmasabb elbeszélés során majdnem az történt a nevetésemmel, mint az egyébként világbajnok cicikkel. Mindenáron ki akart buggyanni.
Mindenféle hülye gondolatok jártak a fejemben. Elképzeltem, hogy a szomszéd asztalnál ül inkognitóban Berzenke meg Gronyár, és elkezdenek mindenféle kommentárokat fűzni a meglehetősen egyoldalú bájcsevejhez.
Aztán azonban, a beszélgetés egy pontján megrémültem. Hát mi van, ha ez a nőszemély egy szervkereskedő szakkör tagja, és engem nemsokára betuszkolnak valami furgonba, és elrabolják a még használható belszerveimet?
Talán ennek a félelmemnek is volt köszönhető, hogy a nagyívű egészségügyi, de főleg pénzügyi szónoklatot egy ponton félbeszakítottam. Kértem, hogy bocsásson meg, de most feltétlenül le kell bonyolítanom egy telefonhívást. Felálltam az asztaltól, és elindultam a Simonffy utca vége felé, ki a főtérre.
Közben persze tényleg felhívtam Gronyárt, és elmeséltem neki, mi történt. Ahogy odaértem a sarokhoz, ráfordultam a Piac utcára, és eszem ágában nem volt visszatérni a szerves nőhöz, aki ki akart vesézni.
Gronyár mindvégig biztatott, hogy ne legyen lelkifurdalásom, mert ilyen gané emberekhez a világon senkinek sem kell szolidárisnak lennie, de még csak udvariasnak sem. Há milyen má, vazeg? A halott anyját árulja egy kocsmában? – tette fel az erkölcsi kérdést Gronyár, majd hallva, hogy még nem sikerült teljesen meggyőznie, így szónokolt: – Csöppet se legyen lelkifurdalásod, papesz! Ezzel a nővel még smárolni is veszélyes lenne, mert mire észrevennéd, már az övé lenne a nyelved!
Igazat adtam a derék cimborának, úgyhogy felszálltam a villamosra, és hazaközlekedtem mindkét vesémmel.